A szépek szépe [2]

Ti, élet balzsamát lehellő leányok,

A szépség tüzénél olvasztott bálványok,

Kiket imád sok szív, áhítva reszketvén

S fellobbant óltárán a temjént égetvén,

Óldjátok le rólam gyarló kötésteket!

Nem tudlak imádni többé benneteket;

Mert minden szépséget, mellyel hódítátok,

Már az egy Lillában bésummálva látok.

Jer, szépem! mutasd meg azt kevély nemednek

Együtt, amivel ők csak külön kérkednek:

Hadd mondják, akiknek van finomabb ízek,

„Te vagy a remekkép, ők pedig a skízek,”

Léda gyermekinek hűljön meg a vérek.

Szégyenljék magok közt a görög vezérek,

Hogy ők Helenáért vesződtek Trójánál;

Holott lehet s van is szebb személy nálánál. -

Állj ki, irígy! találj mocskot tagjaiba,

Nézd, legkényesb ízlés! van-é benne hiba?

Ha valamely’k részét hibásnak mondjátok:

Hibáztok. A szépet rútnak gondoljátok.

Ha tőlem kérditek: „Mi szép?” azt felelem:

Én a szépet s rútat olyformán képzelem,

Hogy szép mindaz, ami őbenne láttatik,

Ami benne meg-nincs, az rútnak mondatik.

Tökéletes tehát, mind így ítélhetnek,

E pompás munkája a szép természetnek:

De én e remekben egy nagy hibát látok,

Melyet ti, elfogott szemek, nem látátok.

Mert ámbár a pazér természet bő keze

Minden kellemeket őreá hímeze:

Mégis íly főmívben ez egy nagy csonkúlás,

Hogy ővéle is köz a vénség s elmúlás.

Isten! hát csak azért formálsz íly remeket,

Azért árasztasz rá minden szépségeket,

Hogy egy légyen szódat elrontó múljon-nal

Minden gráciákat eltörűlj azonnal?

Hová tészed akkor íly dicső mívedet,

Amilyent még semmi főld pora nem fedett?

Hadd tudjam! Sírjára rózsákat plántálok,

S ezt írom fel: Szépek; de ez szebb volt nálok.

Jer, Lillám! csak néked lehellek, míg élek;

Míg eszemet tudom, csak terád eszmélek.

Sőt, ha majd a halál engem valahára

Kebeledből ragad vak tartományára,

Mikor már lelketlen porrá változtatott,

Szóljál sírom felett csak egy fél szózatot:

Akkor is szikrái a hév szeretetnek

Fagyos tetemim közt egybe lángot vetnek.