A SZEPESVÁRALJAI LEÁNY.

Kőszál üté fel tar fejét,

S mikép a kéklő égen

A tornyosúló fellegek, -

Barnult a zöld vidéken.

Jött, ment ezer vidám tavasz,

S rá zsenge fűvet sem hozott;

Halálos dermedés között

Állott, mint egy elátkozott.

De jött a vérharcok kora,

S a csonka szirt-tetőre

Goromba kővárat rakott,

Nézvén csupán erőre;

S a mély csendet zaj űzi el,

Ijesztő, tartós és szilaj.

Reng, döng a vén szirt oldala,

Midőn a harci kürt rival.

S jövén a béke százada,

- Fehér zászló kezében -

Most ujra mély csend sátoroz

A szirti vár körében;

De a csend nem magába’ van,

Emlékezet lakik vele;

S Szepesvárnak barnult falán

Regét susog a rom szele.

Csend volt a hon határiban,

A fegyverek nyugodtak;

Jutott egypár vigalmas est

A harci bajnokoknak.

Szepesvárról víg zaj hatott

Keresztül a nagy éjszakán,

Kerülgetvén tört billikom

A vígadó hősek során.

Az áldomást köszöntgető

Zajos kedvű levente

Nem aggódott azon: hogy tán

A jövő nap lemente

Ujra lovára ülteti,

S kemény csatákra híja fel;

Most vígad, élvez és örűl,

Jövő percben meghal, ha kell!

S mig a vén hősek, harcügyek

Felett elmélkedének:

Hangján az ifjú táncra kelt

A harsogó zenének.

Váraljáról sok szép leány,

Sok szép asszony volt ott jelen;

Azok fehérben, mint a hó,

Mulatván a vig ünnepen.

De Dorka volt a lánysereg

Kitűnő dísze, éke,

Minőt nem szült azóta sem

Szepesváralj vidéke;

Százszorszépnek nevezteték

Darab földön a barna szűz;

S szivében még nem gyúla ki

A lappangó szerelmi tűz.

Volt a várban egy férfiú,

Szeplős arcú, mogorva;

Ez a lányt egyre üldözé:

Szemét csak rajta hordva.

Iránta a sötét lovag

Vad szenvedélyre gyúladott;

Két fegyverest intett elő,

Kiknek titokban szót adott.

Hajnal felé a vígalom

Lármája véget ére;

A vár elcsendesült, kiki

Sietett lakhelyére;

Bátortalan leánysereg

Dalolva ment az éjjelen;

És senki észre nem vevé,

Hogy ékes Dorka nincs jelen.

Sötét az éj, s mely rémesebb

A puszta éjszakánál:

A várteremben, egyedűl,

Ki vagy te, szép virágszál...?

A fáklya már kioltva mind,

Haza-mentek lány-társaid;

Anyád s más is vár nyugtalan,

Ha tudnák, hogy rabúl vagy itt!

Szép Dorka az, kit titkosan,

A zord lovag szavára,

Izmos karú csatlós sötét

Lovagterembe zára.

S most kulcs zörög, világ ered...

- Rá összeborzad Dorka szép, -

Hozzá, miként az éjszaka,

Az este félt lovagja lép.

Ott áll s eseng a martalóc,

Vak szenvedély tüzében:

De csak megvettetést talál

Szép Dorka szűz szivében;

Majd emleget kínt és halált;

S a lány inkább halálra kész...

Mint hagyni, hogy illesse is

Pártáját vétkes, durva kéz.

S már-már erőszak karja hoz

Romlást a jó leányra:

Egy perc... s elszántan ugrik az

Ablak párkányzatára.

Alant halál... fenn kárhozat...

Rettentő választás...! de ott

Üdv a halál sötét ölén,

- S határoz a leány legott.

‘Gonosz - csak egy lépést felém!

S im esküszöm, - s megállom:

Hogy ott lenn a kőszirteken

Leend mentő halálom...!’

Meghökkent a sötét vitéz,

De rögtön újabb cselt vete;

S méregtől kékült ajkira

Hazug mosolyt erőltete:

»Egy hajszálad se hulljon el,

Jámbor leány, miattam!«

Szólott, de ármány lelke volt

Szóban és gondolatban.

S most nyil gyanánt, véletlenűl

A bátor lány felé rohant,

Hogy megragadná... hanem ez

Sikoltott... és alázuhant.

És a gyilkos szirtek veszélyt

Nem hoztak a leányra,

Ki szűz pártájaért magát

Elszánta a halálra;

Piros hajnal-hasadtakor,

Kedvesihez, honába tért,

S boldog keblében hordozá

Erényeért a drága bért.

És amint tartja százados

Beszéde a regének:

Alant, csupán kis ujja lőn

Sérülve bal-kezének.

Szepesvárban mind e napig

Mutatják fönn az ablakot,

Melyből az elszánt hajadon

Veszély nélkül alá-bukott. -