A szépség Egy-Isten nevében

Kislányom, hajtsd meg a fejed!

Nem mintha büszkén tartanád -

De szertartás ez itt most, ládd.

Vén bűnös pap: ifjú paptársamat

A Szépség egy-Isten nevében,

Ki ezer változásban egy marad:

Én Téged most megáldalak.

Istenemnek méltatlanul bár

Hivatalos szolgájaképpen,

Szolgálatára szentellek föl:

Légy az Övé most már egészen.

Szíveden szivárványpecsét ez,

Eszme s forma mind mélyebben tiéd -

Költő vagy és költő leszel,

Hirdetned kell egy száműzött Igét.

Kislányom, hajtsd meg a fejed,

A Szépség egy-Isten nevében

Teszem rá megátkozott kezemet.

Ha van rajtad is költő-átok:

Szépségben oldódjék fel mindíg

S ragyogjon a szomorúságod

És világoljon messze földre -

Ez legyen a feloldozásod.

Kislányom, hasztalan a bánatunk,

Hogy megmutattuk túlságig magunk.

Erre rendelt a Szépség-Isten minket:

Kitárni kincseinket, sebeinket.

És vallani, örökké vallani - -

Rá a megértő igét hallani,

S mit mások tán gyóntató-papnak szántak:

Fülébe gyónni az egész világnak.

Erre rendelt a Szépség-Isten minket.

Mi-fajtánkból a legszemérmesebbnek,

Legmimózábbnak is ez a sorsa, átka,

Tragédiája s felmagasztalása.

Más titka övé, de a miénk másé.

Szent szemérmetlenség: ez a költő-káté.

Hiába vonnánk vissza hát szavunk:

Kislányom, nem a magunké vagyunk.

Kitárni sebeinket, kincseinket:

Erre rendelt a Szépség-Isten minket.

Világ titkának kivallói, mi:

Egy világ helyett tudunk vallani.

Csak: szent legyen a „szemérmetlen” szó,

A sorsfolyóba súllyal-csobbanó.

Döbbentő és hökkentő, mint a kő,

Mit lezúdít egy rejtelmes tető!

Gyermeki lehet, naiv ne legyen,

Rajtunk ne mosolyogjon senki sem!

Felénk megilletődött részvét szálljon -

De ki részvétet érez, sohse szánjon!

Érzésünk levetkezett gyönge testét

Verssoraink páncélba öltöztessék!

Szavunk, mint kötéltáncos a kötélen,

Örvény felett fusson borotva-élen.

Le ne szédüljön se jobbra, se balra,

Nagy lélekzettel az iramot tartsa,

S mint a kilőtt nyíl: a célt úgy találja -

Máskép, Kislányom, elveszett a játszma!