A szépség ereje a bajnoki szíven

Sem a hiú kacéroknak, minémű ama záporbeszédű Stutzer s amaz

agyatlan szép coquette, sem a mély lelkek számára nem írok én: mert

ezeket meg nem érdemlem, amazok meg nem érdemlenek. A múzsáknak

legjobb baráti a gráciák: én is ezeknek képviselőit keresem fel akik

éreznek, akik gondolkodnak, akik valódi nyájasok, és szép orcájokból a

szép lélek mosolyog ki, szóval: akik olyanok, mint a kisasszony, hogy

itt is az én kedves Wielandom szavaival éljek.

Ami egyszer szép, hogy ne tudná, mi a szép? s ki ítélhetné meg

jobban a mások érzéseit, mint akik magok csupa érzékenyek? Úgyis az

asszonyszemélyekkel vélek születik s a szerencsés nevelés által

ingerlőbbé tétetik valamely kellemetes bizarria, mely a poétákat

férfitársaiktól megkülönbözteti. Így tehát az érzékeny szépeknek

tetszését ha megnyerem, a természet maga szól énmellettem, s még

előre számot merészlek tartani a poéták borostyánjára.

Ha jelenlétemkor nem elég vagyok az ő múlattatásokra, kirepűl

lelkem testemnek gyarló kalitkájából, s mint a magános filemile,

Látatlanúl zeng őkörűltök. És a kisasszony, tudom, oly jó érzésű lesz,

hogy néha a kűlfőldi kanárikról nem átalja figyelmét az itthoni bokrok

madárkái felé is fordítani.

Mostan pedig e kis ajándékot méltóztassa tőlem kegyesen elfogadni,

s megjutalmazni azzal, amit nevesszívű Borbély-ja, ezerekért nem adna

életadó pillantásával. Úgy igyekeztem, hogy belsője, külsője méltó

légyen a gráciákhoz, méltó a kisasszonyhoz.

Magamat ami illet: az én kűlsőm olyan, mint a magának hagyott

természet; belsőm hasonló a tavaszhoz, mely mikor borongós is, játszik

és teremt. Csókolom kezeit!

Megúnta Márs a harcoknak

Orrprüszköltető porát,

S elhagyá a bajnokoknak

Vérbe fördött táborát.

Ama zőld hegyek mellyékén,

Hol a nektár csordogál,

Hol a Sajó szép vidékén

Sajó végig folydogál,

Széjjelnézett egy szép este

És oly helyet keresett,

Hol elfáradt vitéz teste

Nyúgodjon egy keveset.

Úgyis Vayt jól esmérte

E hazánk nagy emberét,

Ki felkötötte volt érte

A nemesség fegyverét.

És aki most azért vájja

Debrecennek dombjait,

Hogy bő étekkel táplálja

Az ágyúk éh gyomrait.

Itt akart hát megpihenni

A hadaknak istene,

Únalmára kezdvén lenni

A feldúlt várak szene.

Ruháját leterítette

A Sajó zőld partjain,

Fegyverét a szél lengette

Egy vén fűzfa gallyain,

Melynek ritkás árnyékára

A hold ingó fényt vetett,

S a Márs füstös bajusszára

Irtózva tekingetett.

Nyúgodj, szelídíthetetlen

Isten! nyúgodj egy kicsint,

Majd a trombiták kegyetlen

Hangja ismét kardra int.

Nyúgodj! ím a lármás hadnak

Fegyvere most nem zörög,

Csak e patak zúg s álmadnak

Únszolására csörög.

De ébredj fel! a cserébe

Egy szép szűz megszólala,

Jön a kedves-kellő Hébe!

Az ifjúság angyala.

Ébredj! ím, zőld pálmaágot

Tart kezében s hozzád jő,

Hogy a vitéz bátorságot

Benned megtisztelje ő.

Úgy van: Mársnak homlokára

Tábori koszorút fűz,

Bíbor szájával szájára

Egypár csókot vét a szűz.

Megkötözi friss rózsával

Vasba burkolt karjait,

S Vénus övszorítójával

Megbékózza lábait.

„Kelj fel, vitéz! (úgymond néki)

Esmérd meg érdemedet,

Ím, a Vénus ajándéki

Megtiszteltek tégedet.”

Felkél a táborok atyja

E szókra az álomból,

Hébét gyengén szorítgatja

És a szép szűznek így szól:

„Légyen Borbély kapitányé

Ez a pálmakoszorú,

Rózsád a legszebb leányé:

Engem vár több háború.

Most jőjj velem.” E szavára

Elhagyák a patakot,

És béindúlnak Zsolcára,

Hol az a Vay lakott,

Ki hajdan mint politikus

Tűndöklött a hazába.

Most, mint egy magyar Atticus,

Nagyobb önnön-magába,

Kinek szárnya alá vonja

A magyar Pindus magát,

A Hegyalja Hélikonja

Úgy nézi, mint csillagát.

Borbélyt, ki már Zsanétjával

Szép reményjét érlelé,

Nemesszívű barátjával

Mávors éppen itt lelé.

Jósa tartá a leánynak

S a vitéznek karjait;

Szól Márs és a kapitánynak

Nyújtja pálmaágait:

„Hozzám mindenkor hív voltál,

Érdemed már elég nagy,

Hazádért sokat harcoltál;

Munkát győztél: ember vagy!

Felhágtál a becsűletnek

Oly polcára már te is,

Hová sokan nem érhetnek

Késő vénségekbe is:

Mondj tehát válét a hadnak,

Érdemes vitéz személy!

Hogy hazádnak és magadnak

És a békességnek élj.

Nesze ez a véres pálma,

Amelyért fáradt szablyád;

De díszesebb kincs is száll ma,

Óh nemes bajnok, terád.

Zsanét ez, kinek szemében

Ragyogva olvashatod,

Hogy a boldogság ölében

Arany időd várhatod.

Letörli bársony hajával

Poros izzadságodat,

Csókolván rózsaszájával

Gondlepte homlokodat.

De még, hogy próbára végyem

Férfi-szíved várfokát

S annál édesebbé tégyem

Íly szép kincsed birtokát,

Kerengést hányok célodba,

Meggátolom útadat,

Ha nem csüggedsz szándékodba,

Elnyered várt váradat.

Tűrve méltó feltalálni

Egy halandó gráciát,

S katonadolog kiállni,

Fiam, a strapáciát.”

Hébe a fűzér rózsával

Mindjárt öszveköti hát,

A vitéz pardupéjával

A szép kisasszony haját,

Sőt kezeket is kezekkel

A rózsanyűgbe veti

S mond: „Nem cserél istenekkel,

Aki egymást szereti!

Truccoltok a halandóság

Nyomorúlt határain,

A kölcsönös hajlandóság

Hord a menny tornácain.

Kérdjétek meg a hazának

Terhétől fáradt Vayt,

Ki adott erőt vállának,

Édesítvén bajait?

Nem az ő szíve felének

Ritka tálentoma-é?

Nem a Zsanét szép képének

Szép originálja-é?

Úgy van: az eltikkadt virtus

Megújítja erejét,

Midőn egy szerelmes mirtus

Hűsíti forró fejét.

És te, szép szűz, örűlj néki,

Hogy vitézhez kapcsolnak,

Mert leghívebb martaléki

A vitézek Ámornak.

Lám, hogy a szép asszonyságnak

Róma is lágy rabja volt,

Aki előtt fél világnak

Térde hajdan meghajolt.

Te is e hódíthatatlan

Szíven uralkodni fogsz,

Mihelyt hasonlíthatatlan

Képeddel rá mosolyogsz.

Szeresd; mert akik becsűlni

Tudják a vitézeket,

Tudnak a hazának szűlni

Ők is vitéz gyermeket.

Kívánom is, díszesedjen

Két nemes ház véletek.

S országunk egykor kérkedjen,

Hogy hérókat szűltetek,

Kedves nevetek dícsérjék

Annak késő fiai,

És ebben is megesmérjék,

Hogy közjóra élt Vay!”

Jósa pedig, hogy szent célját

A két pár elérheté,

Barátját és barátnéját

Csókokkal hintegeté.

Mondván: „Húgom, ma rád szálla

A boldogság, úgye jó?

S úgye drusza, nincsen nála

Szebb kapitány-penzió?”