A SZERELEM

Mi a földi élet s minden ragyogványa

Nélküled, oh boldog Szerelem érzése?

Tenger, melyet ezer szélvész mérge hánya,

Melynek meg nem szűnik háborgó küzdése.

India kincsével légyen tömve tárod,

S Caesar dicsősége ragyogjon fejeden:

Mit ér? vágyásidnak végét nem találod,

S nem lel szíved tárgyat, hol megelégedjen.

De te, édes érzés, egek szent magzatja!

Az emberi lelket bétöltöd egészen,

Bájodnak ereje az égbe ragadja:

S a halandó porból egy félisten lészen.

Te a szerencsének játékát neveted,

Mert hatalma néked semmit nem ád s nem árt;

A nagyság álképét mint bábot elveted,

S nem szab semmi földi erő néked határt.

Mosolyogva rohansz te habnak és lángnak:

Meg nem rémít ég, föld reád rohanása.

Te a bús koporsót menyasszonyi ágynak

Nézed, s elenyészik rettenetes váza.

Te a szegénységnek mohos kalyibáját

Márványpalotává tudod változtatni,

S mezei gyümölccsel rakott asztalkáját

A mennyei nektárillatban usztatni.

Tegyen mást boldoggá a sors csalfa kénye:

Nékem te légy dajkám s ápolóm, Szerelem!

Zöld myrtuskoszorúd pályám szép reménye,

S könnyel ázott kendőd légyen szemfödelem.