A szerelem éneke

Immáron szinte aludtam,

de lelkem még nem aludt.

Most szeretőm szava szólít,

ő zörgeti künt a kaput:

– Húgom, gyönyörűm, jegyesem,

galambom, szép jegyesem,

nyisd meg előttem a házat!

Harmattól gyöngyös a fürtöm,

az éjszaka harmata áztat.

Feleltem én neki, mondván:

– Nincs rajtam semmi lepel,

mezítelenül vagyok íme,

és most öltözzem-e fel?

Megmostam lábaimat,

friss vízben lábaimat

és most a porondra tiporva

szennyezzem-e újra be őket,

újra keverjem-e porba?

Benyúlt, motozott a nyíláson

mely ajtómon vagyon.

Fölgerjedt érte a bensőm,

megindult rajta nagyon.

Serkentem nyitni neki,

ajtómat nyitni neki:

jöjjön be szegény valahára!

Ujjamról folyt vala mirrha,

csepegett a kilincsre s a zárra.

Sarkig megtártam az ajtót,

és vártam rá odabent.

De elfordult vala tőlem

és szótalanul tovament.

Én lelkem könnyre fakadt,

keserves könnyre fakadt:

kerestem és nyoma nem volt,

nevét kiabáltam ezerszer

és szava, válasza nem volt.

Megleltek engem az őrök,

kik őrzik a kőfalakat,

megfogtak engem az őrök

s megvertek a kőfal alatt,

ütöttek a fegyveresek

dühödten, a fegyveresek,

kik járják körbe a várost,

köntösömet lecibálták:

jaj, merre megyek, hova már most?

Város leányai, kérve

kérlek mindannyitokat,

Jeruzsálem szűzei, kérve

kérlek mindannyitokat:

Ha drága szerelmesemet

látjátok, kedvesemet,

mondjátok meg neki szembe,

az ő betegje vagyok csak

s beléhalok a szerelembe.

Beszélj,

tündökletes asszony,

ó, asszonyok éke,

beszélj!

Különb-e talán

jegyesed, mint

más jegyesek,

hogy bánatod

ekkora mély,

s így elhagy a béke?

Különb-e szerelmed

más szeretőknél,

hogy minket ilyen túl

megkönyörögsz,

ó, asszonyok éke?!

Ő: mint a rózsa, pirosló

és mint a rózsa, fehér,

kitűnik ő tízezer közt,

mindenkivel felér,

homloka tiszta arany,

választott drága arany,

a nap sugarára hasonló,

fodor haja éjfeketén

villog, akárcsak a holló.

Az ő szeme, mint vízerecske

partján puha, tiszta galamb,

mint friss tejben fürödöző

szépszínű, tiszta galamb.

Orcája: selyemsima, lágy,

és dús balzsamfüves ágy,

telistele jószagú sarjjal.

Ajka: húsos liliom,

csordultig mirrha-olajjal.

Az ő keze: henger aranyból

s rajta topáz-berakás.

Teste: zafír s elefántcsont,

domború csontfaragás,

két márványoszlop a láb

s arany oszlop-alapzat alább,

hogy rajtok biztosan állna.

Szálas termete: cédrus,

magasba-szökő, sima pálma.

Tekintete, mint a Libanon

és szája, ha csókja becéz,

édes akár a meleg tej

és ínyje, akárcsak a méz.

Ily édes az én szeretőm,

ily ékes az én szeretőm,

akit szavaim tovaűztek.

Ilyen ő, ilyen ő, ilyen ő,

lányok, jeruzsálemi szűzek.

Beszélj,

tündökletes asszony,

ó, asszonyok éke,

beszélj!

Szép jegyesed

hova fordult,

merre terelte

az éj?

Merre vagyon

neki otthona,

háza vidéke?

Hadd kutatunk

veled érte, amíg

föl nem leled,

asszonyok éke!

Kertjébe vonult bizonyára

s ott várja, hogy én keresem,

balzsamfüves ágyai közt jár

az én szeretőm, jegyesem.

Szerelmesemé vagyok én

és ő az enyém. Jegyesem,

ki bolyong a mezőn, a vadonban,

legeltet a dús liliom közt

és dúslakodik liliomban.