A SZERELEM ORSZÁGA

Álmodtam a minap...

Már nem tudom, hogy ébren-e vagy alva?

Csak azt tudom, hogy álmodám.

Ah, milyen szép álom vala!

Most amidőn leírom,

Kezem még most is reszket... a gyönyörtől!

Ballagva mentem hosszu úton,

Azaz, hogy nem ballagva,

Sőt inkább sebesen,

Mert puszta volt a táj, amerre jártam,

Olyan puszta, olyan prózai,

E tájnál csak lakói voltak

Még prózaibbak...

Oly szenvedélytelen, nyugodt pofák!

Siettem el, siettem el,

Hogy mentül hamarabb

Mögöttem hagyjam e

Boszantó tájt s boszantóbb arcokat.

Elvégre értem egy magas kerítést,

Amelynek gyémánt kapujára

Ez volt fölírva szivárvány-betűkkel:

„A szerelem országa.”

Vágy-szomjasan

Kaptam meg a kilincset

És bényiték,

S mit láttam! égi látomány!

Előttem állt a legdicsőbb vidék,

Minőt a festők és a költők

Müvészi mámorukban

Teremteni csak képesek,

Amilyen tán csak a paradicsom volt.

Virító széles hosszu völgy

Ezer virággal s oly nagy rózsafákkal,

Amekkorák másutt a tölgyek.

Középütt sétált egy folyó,

És vissza-visszafordult

A helyre, melyet egyszer elhagyott már,

Mikéntha fájna nékie

Végképen elszakadni tőle.

A láthatár szegélye

Regényes kősziklák valának,

Melyek fején

Arany felhők lebegtek

Fürtök gyanánt.

Elálmélkodva néztem e vidéket,

Feledve még az ajtót is betenni,

Midőn beléptem.

Sokáig álltam a küszöbnél,

Mig végre szinte öntudatlanúl

Beljebb-beljebb vont a vidék varázsa.

Először is virágos réteken

Mentem keresztül. Ifju emberek

Jártak körűlem, mindegyik

Lehajtott fővel, mintha tűt keresne.

Kiváncsi lettem és megkérdezém,

Hogy mit keresnek olyan gondosan?

S felelt egy, hogy mérges füvet.

Mérges füvet? s mivégre?

„Hogy kifacsarjam s megigyam levét.”

Megdöbbenék s gyorsan tovább haladtam,

S fáradva értem

Az első rózsafához,

S alája ültem, hogy ott megpihenjek,

De amidőn letelepedtem,

Oh borzalom! fejem fölött

Egy ifju lógott fölakasztva.

Elrohanék a másik fához

S a harmadikhoz és a negyedikhez

És így tovább, mindig tovább,

De nem pihenheték sehol,

Mert mindenik fán

Függött egy ember.

Túl a folyón, túl a folyón!

Gondoltam, ott a boldog szerelem.

S szaladtam a folyó felé.

Csónakba űltem, s gyorsan evezék,

De húnyt szemekkel,

Mert a habokban egy-egy holt tetem

Ütötte föl magát,

S a partról, mint a megriasztott békák,

Ugráltanak be ifjak és leányok.

Átértem a vizen,

S hah, itt is mindenütt

A régi látomány!

Méregpohár, akasztott emberek,

Mindenhol ez, mindig csak ez,

S hátúl a sziklák ormiról

Veték le mások magokat,

S alant a völgynek éles kövein

Kifeccsent szívökből a vér

S fejökből a velő.

Kétségbeesve nyargalék

Mindenfelé, mindenfelé,

De mindenütt a régi látomány:

Dúlt arcok és öngyilkolás!...

Csupán csak a táj és az ég mosolygott.