A szerelem
E nyájasan csergedező
Patakocska mentében,
Jertek, dűljünk e szép mező
Virágozó ölében.
Itt míg Florának mennyei
Illati ránk lengenek,
Éltünk egy kis percentési
Gond nélkül hadd tűnjenek.
Csitt! be szépen énekelget
Ott a bokrok keblében,
Egy kis madár hogy felelget
Társa felé reptében.
Hah! e gyöngy kis hanggal, melyet
Most oly buzgón füttyentett,
Vonszódó érzékenységet
S gerjedelmet jelentett.
Engem talpig fölperdítnek
E kis nyájas koncertek,
Éneklésre kényszerítnek,
Kövessük őket, jertek.
Én ráállok, de majd Zeli
Ti velem ellenkeztek,
Panaszokkal lévén teli,
Amor ellen vétkeztek.
S már azon én megbomoljak,
Hogy megcsalt hitetlenem?
A csalárd lepkék mind ollyak,
Nem búsúlok, nem, nem, nem. -
Hogy rózsámról másra lebben,
Hadd lebbenjen, meglehet,
Azt veszem érzékenyebben,
Hogy nemünk úgy nem tehet;
Azt kell, Circám! azt átkoznunk.
Hogy mint egy nyílt rózsaszál,
Mindaddig kell várakoznunk,
Míg egy lepke ránk nem száll.
E’ már ide nem illik ám,
Jobb volna tán danolni.
Nem bánom, mert illik hozzám
A szerelmet gúnyolni.
Víg óráim könnyen telnek,
A búk közt is kedvet lelnek,
Nem öli buja szerelem
A kebelem.
A pajzán pásztorkának,
Csalfás pillantásának
Rám kacsingási
Éppen akkép bájolnak,
Mint a nyári dongónak
Kellemetlen zúgási.
Víg óráim könnyen telnek,
A búk közt is kedvet lelnek,
Nem öli buja szerelem
A kebelem.
Mint egy játékos kecske,
Mint egy virgonc őzecske,
Fürgén hancúzom,
Játszi szívem szüntelen
Tréfás, nyájas, helytelen,
Amor jármát nem húzom.
Oh Zeli, színt’ olyan vólt éltem,
Szüntelen csak vígságban éltem,
Míg Venus fiának,
Szívem hóhérjának
Véletlen meg nem hódoltam.
Akkor rózsám elhúllt,
Boldogságom elmúlt,
Ellenben sok mérget kóstoltam.
Már az ég jóltévő harmatja,
A mezők s erdők jó illatja,
A ti szép táncotok
S érzékeny dallotok
Víg kedvre fel nem buzdítnak;
Nappal búmat lelem,
Nem nyúgtat éjjelem,
Álmomban árnyékok bódítanak.
Én Híment s azt a szempillantását
Áldom éltemnek,
Amelyben Zeminhez vonzódását
Érzém szívemnek.
Áldott légyen a nektár ízzel tele szeretet,
Mely rózsákból font láncára vetett.
Oh mely boldog lettem,
Mely jó ízt érzettem,
Zemin forró szájáról hogy csókot szedtem!
Hímen szívélesztő balzsamánál
Nincs édesebb,
Flórának minden fűszerszámánál
Százszor kedvesebb,
Kincsem kedves karja közt eltünt ezer unalom,
Vidám hajnalom,
Nyájas nappalom,
Egy áldott tekintet,
Mely csókra intett,
Szívemből minden bús árnyékot elhintett.
Víg óráim könnyen telnek,
A búk közt is kedvet lelnek,
Nem öli szabad kebelem
A szerelem.
Távozz tőlem csábító,
Könnyen hívőt ámító,
Nálam el nem sül
Fajtalan mesterséged,
Hódító vitézséged
Megtörik szívem körül.
A rózsánál szebbnek vallhat
Nótád, azzal meg nem csalhat,
Bár nevezzél Helénának,
Angyalkának;
Milyen szép arcúlatom,
Azt jobban megláthatom
A patak szinén,
Furcsa, karcsú termetem
Most is talpig nézhetem
Árnyékom kerűletén.
Érzem kis szám nyájasságát,
Mely veszti szemed világát,
Takarosak, tudom, ezek
A kis kezek,
Hogy Zefir velem játszik,
Sáppadt orcádon látszik,
Mint gyötri szíved;
Igy játszunk mi egymással,
Csintalan fordúlással
Elkerülvén kézíved.
Szüzek! érzékeny szívecskétek
A csalárdoktól őrizzétek,
Mert mint a szírenek,
Míg szépen zengenek,
Szívfogó lépet készítnek.
Szűz szabadságától, ártatlanságától
Megfosztott szívvel elrepítnek.
Egy csalárd így ejté meg szívem,
Esküvén, hogy holtig lesz hívem,
Értem élt, értem halt,
Édes érzésre csalt,
Hogy rabját könnyen leláncolja,
Rózsámat megszedvén,
Más gyávák kebelén
Könnyen hitt szívem ócsárolja.
Legyen bár egy kényen élő leány
Élte boldogság,
Hímen szent áldása nélkül csupán
Egy oly szép virág,
Melyből tenyésző magot kertész asszonya nem vár,
Eljövén a nyár, puszta kóró már.
Szép, szép a szabad kény,
Csakhogy végre szegény
Gyáván teng-leng az élet tüskés ösvényén.
Hát akit hálójába fajtalan
Amor becsala,
Mint gyötri szívét a boldogtalan
Élet angyala.
Hát kiben szent szín alatt lappang buja szerelem,
Sok kínnal tettét,
Jámbor életét
Egyszer sem állhatja, szentségét elhagyja,
Ál-erkölcsét vígságért eladja.
Oh Hímen, mi bérem lenne,
Ha nyakam jármodba menne?
Hová soha ne vigyenek
Az istenek.
Kedves bú, s háborúság,
Elsáppasztó gyanúság,
Édes gyötrelem;
A szabadság többet ér,
Ily idétlen életér
Nem cserélem, nem, nem, nem.
Én lennék rabjává másnak,
Térdet hajtván egy durcásnak?
Soha se tedd, Szerelem
E jót velem.
Hogy egy féltés bolondja
Kedvem bujának mondja,
Nem szenvedhetem;
A szabadság többet ér,
Ily idétlen szerzetér’
Nem cserélem, nem, nem, nem.
Míg az Amor részegje voltam,
Mérgemet nektárnak gondoltam,
A mélységnek szélén
Mennyországom vélvén,
Már magam tündérnek képzeltem,
Álmomból felkelvén,
Szégyennel eltelvén,
Irtództam, hogy magam megleltem.
Oh Hímen! bár a színméznél is édesb
Valamit a hév csókokban elrejtettél,
Ennél a nektárnál még felségesb
Azon öröm, amelyben már részeltettél,
Kik gyönyörűségeim kebelébe lettek,
Legnemesebb boldogság tetejébe tettek,
Oh milyen édes tartanom azokat
Vérem zsengéjéből,
Akiknek kis lelkek jött a
Szent szeretet öbléből.
Mely édes munkánk a magzatoknak
Eleven eszét táplálni szép virtussal,
Melyért ők érzékeny jó anyjoknak
Valaha porát áldják majd méltó jussal;
Majd ha nevelvén a kicsi csecsemőket,
Virtusok oltárához bevezetem őket,
Zéminnel békével együtt aluvó szívünk árnyékának
Áldoznak. Áldottnak hirdetvén a kis unokának.
Már az ilyen boldogság,
Néném megbájolna,
Hogyha még a szabadság
Kedvesebb nem volna;
Úgy de jármot mért tennék
Csiklandós nyakamra?
Bár bóldog rabbá lennék,
Nem veszem magamra.
Remény! fátom! Tőlem, látom, egészen elvetted
A vígságot, bóldogságot, melybe Circát tetted.
Érzékeny volt gyenge szívem
Oh, hogy egy áldott Zeminem
Nem lehetett hívem.
Oh, szép szűzek, jól őrízzétek
A szív legszentebb érzését,
Nagy vigyázással kerüljétek
A csalfák viselkedését.
Várván méltó kincset bérül,
Majd egy jó lélek szívérül,
Egy pár érző szív boldogságát
A legtisztább hűség tészi,
Mely ellen minden pajkosságát
Amor hiába intézi.
Boldog tehát az életet
Édesítő szent szeretet,
A fajtalan boldogtalan,
Oh, csupán a fajtalan
Szerelem boldogtalan!