A’ szerelmes Tudós.

«Ah! ne szaladgy kegyesem?» mondá nyöszörögve Apollo,

Dafne utánn, kit megszeretett, eggy puszta ligetben,

olly sebesen futván, mint a’ térségre kiűzött

nyúlak utánn az agár! «ne szaladgy szeretődnek ölétűl!

Nem vagyok én olly tompa eszű mint mások. Az égnek

csillagit újjaimonn tudom én mind rendre nevezni,

‘s ösmerem úttyokot is. Földünkönn semmi teremtés

nincsen, mellynek egész voltába belátni ne tudnék.»

Dafne szaladt! - «Jól ösmerem én, mint főjeles orvos,

a’ füveket, köveket, csemetéket, mellyek az embert

legnehezebb betegágyaibúl meg talpra segítik.»

Dafne az orvosnak megijedvén puszta nevétűl,

még sebesebb ügetésnak eredt. - «Nincs a’ ki felérjen

énvelem a’ költő tudományban, mellyel az embert,

még szilajabb, a’ versdalolók hódítani szokták.»

Dafne bolond népnek tudván még annya’ szavábúl

mind a’ bárdusokot, lassúnak vélte futását,

‘s eggy magosabb bokron szaporán átszökni akarván,

köntösivel tövisekbe akadt, ‘s a’ hantra leomlott.

Főbus elérkezvén hozzá, felemelte azonnal,

‘s karja közé fogván derekát, csókolni akarta.

Ámde amaz bölcs karjaibúl e’ büszke Tudósnak

béka hidegséget, ‘s ajakábúl szinte halálos

borszagot érezvén, - mert hogy dalolásra hevűllyön,

bort iszik a’ bárdus, - megmeg borzadni először,

majd azutánn holt tőke gyanánt dűlöngeni kezdett,

‘s végre leroskadván, mély sóhajtással elájúlt.

Fussatok óh lyánkák minden czéhbéli Tudóstúl.

A’ csupa képzésnek lévén tudománnyok üdőtlen

gyermeke, csak fejeket melegítheti. Szíveik érczek.