A szeretők sírja.

A Bakonyban hűs patak foly,

Kis halom virít partján;

S a kis halmon andalg egy szűz

Oly szelid, oly halovány.

Egy vadász jön a patakhoz,

Képe vídám és tüzes,

S még szivén is új tűz lobban,

A midőn enyhet keres.

Édes vágygyal csügg a szüzön

S bizton andalog vele;

Nyugszik a vad, nyugszik a nyíl,

A patak lesz kéjhelye.

S bár a földin túllebegni

Látszik a mély titku lény,

Keble kiszti, el nem válhat

Annyi csendes báj körén.

Így remény közt s lelki frigyben

Sok kedves nap, este múl,

Múl tavasz, nyár, hervad a szűz,

Mint halmán a rózsa hull.

S őszi völgyben menyekzőre

Fűz magának koszorút:

“Isten hozzád, jó vadászom!

Int az ég!” így vesz bucsút.

Nem sokára bús harang szól,

Száz szövétnek tűn elé;

S le a várból gyászkiséret

Indul a patak felé.

Őtet hozzák, a kegyes jót,

Minden arczon néma bú;

A koporsón rengedez még

A menyekzős koszorú.

“Édes álmat a hív mellett,

A ki oly vitéz vala,

S vad pogánynyal, küzdve, győzve,

Érted, értünk itt hala.

“Édes álmat! áldott lélek!

Már ez élet nem rendít!”

Így sóhajt a nép, s hamvára

Földet és könnyet gördít.

Két kis halmot egy kereszttel

Lát a vándor és remeg,

Rémet képez, mely felette

A viharban szendereg:

A vadász az, ott mereng ő

Elhúnyt élte csillagán:

Zúg az erdő, keble zajlik,

Képe zordon s halovány.