A sziget nem elég magas

Arcom olyan borus (így mondod), mint szomoru ablak

érdes üvegből, mely nem a napsugarat veri vissza,

sőt a sötét szoba vak búját pingálja a fénybe

ünneprontóként. Körülöttünk árad a lombok

ünnepe, égre feszülnek a kert rab erői, az ég langy

ujjakkal simogatja a kertet. Házam a napban

énekel, és szerelem vet fátyolt kandi szemeknek

pitvara oszlopain. De az én arcom borus. Óh, tán

érzem: csak sziget ez! Tán távoli tengerek ádáz

sója zavarja izét a virágillatnak. Előttem

sanda jövő, körülöttem népek nyomora, tikkadt

gyűlöletek hálója, önös kormányok öröklő

versenye, vér, vér, vér... Nem apadt el az ösztönök alja,

könnyű zsilip szegi csak, szomjas kontárok ügyetlen

ujja alatt. Ártér a világ, ártér Magyarország

véres iszappal. A föld iszamós, s már érzem a dombot

ingani házam alatt. De ezen nem sírok. A múló

perc a mienk. A többi az Isten dolga. Talán ő

öntöz vérrel csak s trágyáz csak a szennyel. Az inség

tengere nő s el is önthet. Az emlék fennmarad, állván

tűnt szigetünk tetején, mint kincses zátony a süllyedt

Atlantisz vizein, s tán száz ily zátonyon épül

majd az uj és szebb Atlantisz. Hiszem ezt. De az arcom

mégse vidám. Ne okolj! A vidámság ünnepet illet,

lombokat és madarat s kivirágzott kertet. Az Ember

ünnepe távol még. Ki pihenhet célja előtt? S hány

megfeszülés kell még a jövő Atlantiszig! Én sem

nyughatom (óh, babonás sziv!) öröm közt bár! A jelen kincs

mint a jó levegő, nem elég soha! Többet, örökké

többet, amíg élünk! A sziget nem elég magas...