A SZÍNHÁZ NEMTŐJE

Gyűl, fogy a nép a szinházban,

Mint az ár-apály;

Változandó sokasága

Gyakran le-leszáll.

Ez nem jő, mert gond marasztja,

Az, mert idegen;

Ez, mert mindent, ami honi,

Megvet hidegen.

És a hű, kit nagy - s kicsinben

Érdekel a hon,

Így sohajt fel: „isten átka

Űl a magyaron.”

Egy van, aki a kis körbe,

Mint egy égi nő,

Szépen, ifjan és vidáman,

Mosolyogva jő.

Őt idő, gond honn nem tartja,

A rosz példa nem,

Melyre nálunk fényét veszti

Annyi gyáva szem.

Őt a drága honi szózat

Nem fárasztja ki,

S aki látja, ily szavakra

Nyílnak ajaki:

„Mit jelentesz, szép jelenség

Arcod hajnalán?

Szebb jövendőt a magyarnak

Annyi gyász után?

Te vagy-e a hit, reménység,

És a szeretet?

Adjon isten a hazának

Több ily hölgyeket.”