A SZITTYA GYERMEKEK

Serény futó gyermeke az ősz Gyulának

Emelj paizst balodra, és szorítsd

Markodba hős atyádnak csonka kardját.

Siess, siess, itt állok hadverő

Bátyámnak élevesztett fegyverével,

Víjunk meg e halomnak domborán.

Te légy Magyar, s keletről jőj előmbe,

Én majd nyugatról állok ellened.

Emeld, emeld hamar porlepte paizsodat,

S ha van szived, vágj karddal ellenem.

Tudom elszalasztlak régi rossz hazádba.

Ki birja paizsát s kardját hős atyámnak?

Hadd függjön ott szegén; le nem szedem.

De kérkedő emberke tudd: van ám

Irtózatos két öklöm s tíz vas ujjaim.

Ha nem vagy úgy mint én, Magyar,

És ellenem törsz, vár’ rá, megtöröm

E puszta kézzel minden csontodat

S rozsdás vasaddal űzlek annyira,

Hogy ott sem állhatsz meg, hol a futó

Napfény lenyugtakor megáll.

Ne oly serényen! várj csak kis bohó!

Hadd vessem el e kardot, s paizsomat;

Mert fegyvertelen létedre nem

Támadhatok fegyverrel ellened.