A szív

Csak egy darabka hús; látatlanúl,

Kiváncsi szemtől rejtve dobban;

Hol viharozva, vészesen, vadúl,

Hol mélabús, merengő nyugalomban.

Egynek szelíden suttogó öröm,

Másnak bőszen kiáltó kárhozat.

Eszemet rajta hasztalan’ töröm:

Nem fejthetem meg, óh szív, titkodat.

Tagoljon szét a higgadt bölcselő,

Bonczkés metéljen darabokra:

Titok maradsz, mély, meg nem fejthető,

A kérkedő tudósokon kifogva.

Ma istennel szállsz szembe vakmerőn,

S holnap lesujt egy röpke gondolat.

Hitvány és gyönge hozzá agyvelőm,

Hogy felfogjam csudás mivoltodat.

Rejtélyes szfinksz! Öröklétű talány!

Természet legnagyobb csudája.

Az ember, ez a nyomorult parány

Világát, mindenét benned találja.

A mi a sárból istenhez ragad,

Mi üdvözít, az mind a te müved.

Te adsz a porhüvelynek szárnyakat...

És mégis, legjobb élni nélküled.