A SZÍV TEMETÉSE

Sokat türél már, még csak ezt, kebel,

Csak ezt viseld el, aztán megdicsérlek,

Azt mondom: kő vagy, nem kő: vashalom,

S vasnál keményebb gyémántszikla vagy.

Hiszen te ösmered már, ami fáj,

Ösmerd meg azt is, ami lelket öl,

Ösmerd s viseld el, mint kell férfinak.

S ha majd keménnyé lettél, mint vas ék,

Hideggé, mint a századok jege,

Beléd egy szív lesz eltemetve mélyen,

Egy szív, mely véres lángban úszva élt,

S most hogy kihalt, csak forró hamva van.

Ennek leszesz, te keblem, sírlaka,

S emlékirás lesz rajtad ilynemű:

„Itt nyugszom én szivemben eltemetve,

Bújdosva két láb hordja síromat.

S még messze messze hordja el, hogy a

Vas végzetekkel megbékéljek, és

Ha földbe fekszem, fel ne vessen onnan

Az üldözetnek átka, mely megölt.”

Vagy sírjak és sohajtsak? Nem! nem! egy

Tenger lesírni nem tudhatja ezt,

Nem a nagy szélvész elsohajtani.

És még nekem tovább kell bolyganom,

Hogy megtanúlja rajtam a világ:

„Minden boldogság, csak születni nem.”

Hajh! majd ha eljövend a sors szelén

Sok gond, ezernyi sárkány indulat

Viszhangot ád a zárt kebel reá

S azt zengi tompán egy hang: „Nem szabad,

Szivet kerestek? Itt csak szikla van;”

S ha tán utóbb jő a szelíd öröm,

Örömek, szerelmek, még azoknak is

Azt zengi tompán egy hang: „Nem szabad;”

S egy más szelídebb így zendűl vele:

„Ah, kit kerestek? későn jöttetek.

Szivet kerestek? Nincsen! puszta már,

Nézzétek: itt bús romladéka van.”