A SZIVÁRVÁNY HALÁLA

Soha olyan ékes szivárványt:

Abroncsként fogta az Eget.

Soha olyan szent abroncsot még,

Olyan szélest, olyan ölelőt,

De, íme, esteledett.

Már unták is bámulni, nézni

Parasztok, barmok, madarak,

Szégyenkeztek szemek és öklök,

Hogy ellágyultak ott a mezőn

Egy rongy szivárvány alatt.

Kacsintgatott már csúfolódva

A vén Nap is temetkezőn.

Tetszett neki, hogy egy szivárvány,

Egy szín-csoda ámulást terem

Józan és trágyás mezőn.

Csak a szivárvány várt még mindig.

Folyton szebb lett, ahogy bukott,

Sírón nézett le a mezőre

S aztán beitták szent színeit

Távozó felhő-hugok.

A vén Nap leesett mosolygón,

Föllélegzett egész világ:

Nem valók az izzadt mezőkre

Efféle bolond és nagyszerű,

Szent, égi komédiák.