A SZÍVEM

Napjaimból, mint női selymek

ráncaiból a titkos vérkeringés,

úgy dobog ki súlyosan és puhán

megkínzott szívem, e bússzálú himzés.

Dobogó kedve régi titkok titka;

bús felelet nagy kérdéseknek árnyán.

Míg esti órák lábadozó csendje

csókolja, rája fájdalmat szitálván.

E záporos szív pergő vergődése

síkos fehér női tenyérre vágyik,

hogy elvakítsa a látó halálig;

ezer szemével hogy ne lásson mégse

a csókoktól porrá leégett kertbe,

melynek földjét taposni sohse merte.