A SZOLGÁLÓ LEÁNY.

Megy sietve, majd megáll az utcán

Egy fiatal, kék szemü, szép kis lyány,

Nem kisasszony, csak szolgáló,

Asszonyának bevásárló,

Nagy kosár a karján.

Jobbra, balra, mindenütt az utban

Annyi minden, annyi szép és uj van

Magas házsor, fényes fogat,

Ékszer, bársony, dús kirakat

El-elnézi hosszan.

Mind hiába, fel nem vidúl képe,

Nem amit lát, más forog eszébe’:

Kis falucska, erdők lombja,

Hegyek, völgyek, nyáj kolompja

S annyi szép emléke.

Siet is már, de amint befordúl,

Temetésre im tenger nép tódul;

A fény a gyászt felülmulja,

A szegény lyány megbámulja,

És könnye kicsordúl.

Neki is az atyja halt meg nem rég,

Alig maradt mivel eltemessék;

Terhére nem akart válni

Jó anyjának s ment szolgálni,

Szive most is fáj még.

De megkésett s átcsap egy szük közön,

Kapualjból egy ifju úr köszön:

«Ej beh szép vagy, édes rózsám,

Jőj be csak egy szóra hozzám,

Szeretlek, esküszöm!»

«Nincs más baja?... Ejnye hagyjon békét!»

S a futásban leli menedékét,

Vissza sem néz, de szemébe’

Harag ég, és kendejébe

Rejti pirult képét.

S el-elgondol kedvesére, messze

Mikor lesz az, hogy nőül vehesse?

Ő is árva, ő is szegény,

A faluban szolgalegény,

Messze lesz az, messze!

Sirhatnék, de azért még se’ búsúl,

Régi dala ajakán megújúl;

«Lesz még virág a rózsafán,

Egymást mi is meglátjuk tán!»

Mosolyog s felvídúl.

Kedves leány, tartson Isten épen,

Soh’se feledd Buda-Pest ködében

Falud’, anyád’, szeretődet

S boldog szívvel öleld őket

Annak idejében.