A szomorú szerzetes

Svédföldön áll egy ó torony,

Kesely bagoly szállója;

Eső, vihar játékszere

Jó háromszáz év óta.

Az emberek, kik egykor benne laktak,

Örömmel, fájdalommal - oda vannak.

Záporban egy lovag közelg,

Sarkantyút ad lovának.

Merengés közt eltévedett,

Jöttén az esthomálynak.

A szélviharban orditozva reszket

A rengeteg, mint megkorbácsolt gyermek.

Elhíresztelt volt a torony,

Hogy fényvilágban, éjjel,

Egy csuklyás szellem jár oda

Oly bánatos bús képpel,

Hogy aki egyszer a szemébe nézett,

Bú szállja meg - s nem kell neki az élet.

Megy iszony nélkül a lovag,

S a toronyboltozatban

Beállitott lovához így

Szól könnyeden, vidáman:

“Nos ugy-e jobb itt - jöjjön bár kisértet,

Mint odakünn kiállni a szélvésznek?”

Az ázott nyerget, zabolát

A lovon megereszti;

A zord helyen köpenyegét

A földre leteríti.

S még áldást mond porára a kezeknek,

Kik ily erős egy tornyot épitettek.

És amint szenderg, álmodik,

Az éjfél idejében

Horkol, kapál ijedt lova,

A torony boltja fényben.

Villog a fal, mikéntha égni látnád,

A lovag szedi össze bátorságát.

Kitágult orral hortyog az

Ijedt mén és vicsorgat,

És nézi a kisértetet,

Hosszú sörénye borzad.

S amint a lelket a lovag meglátja,

Szokás szerint körösztöt vet magára.

Elébe áll a szerzetes

Panasztelt, rémes halkan.

Némán sír arcán egy világ,

Oly búsan - ó, mi búsan!

A lovag nézi mereven e képet,

És szíve gyengül, érezőn részvétet.

Nagy, titkos fájdalom, mitől

Átborzad a természet;

Mit sejt egy vérző sziv, akit

Kétségbeesés kerget,

De el nem ér: e fájdalom jelen meg

Szemében a szomorú szerzetesnek.

“Oh, mondd, mi bánt? mi lehet az,

Mi olyan mélyen hat rád?”

Lecsüggő fejjel a barát

Megnyitja halvány ajkát,

Hogy szörnyüséget mondjon el - az útas

Rémülten rákiált: oh, hallgass, hallgass!

- Eltűnt a szerzetes, virad.

Tovább halad a vándor,

De többé egy hangot sem ad,

Elmélkedik halálról...

A paripának sem kell többé abrak;

A lónak vége, vége a lovagnak.

S midőn a nap nyugovóra száll,

Sziveik elfogódnak.

Minden bokorból a barát

Int, levelek zokognak...

Merő sebet lát, jajszót hall a légbe...

- A ló betántorg a tenger vizébe...