A SZTRACZENAI SZIKLAKAPU.

Ne légy a földhöz háládatlan!

Annak köszönhedd, amid csak van!

Szirtes medrében habzik a Garam,

Futamva egyhangú zajával:

Tündéri szép völgy! melyet a fenyő,

- Mig jó illatot hoz dúsan elő, -

Örökzöld ernyővel beárnyal;

Ahol minden lépten, nyomon

Más, változó kép csábja von.

Itt, mint virágkert rád nevet,

Szemlélsz tovább vad bérceket

Egymás hátára ágaskodva...

- Alól barlang, a vén hegy odva.

A sztraczenai hegyszorosban

Magas, sötét szirtkapu áll,

Tekints fel és kebled megdobban,

Amint az ív alá jutál;

Bősz órjásokat lát a képzelet,

Kiknek vaskarja szirtet szirtre vet.

Pedig, mikép él a regében,

A Gnómok épiték e szirtfalat,

Kicsiny, arasznyi teremtések,

Kiknek országa van a föld alatt.

Morzsákból épült, s felépült, mivel

Az egyesült erő csudát mivel.

S ez úgy történt, hogy a Gnómfejedelem,

Ki Hollókőnek gyomrában

Lakott gyémántpalotában,

Megnősülvén, menyasszonyért megyen.

Népe azalatt, - mig a föld aludt -

Rakott számára diadalkaput.

S midőn az éj késő óráiban,

A násznép bevonult alatta:

Virág, lomb, kalász, gyémánt és arany,

Alant s fent a földnek mi kincse van

Halmozva volt az ívre rakva

Hogy a pár élte tartós légyen

Ifjuságban, örömben, fényben.

Boldog volt a pár s boldogsága

Egész vidékre átszivárga;

Kalász, füvet hozott a hant,

Arannyá vált

A durva kő a hegyben:

Ágon-bogon

A méz s olaj megcseppen;

Áldás fent és áldás alant,

Mely a tájra még dúsabban kihat:

Midőn szül a Gnómkirálynő fait,

S dajkát választ a Gnómkirály

A felvilág lakóinál.

De nem a paloták

Hűs-búvó gyermeki

Közül, lőn a fényes herceg ringatója.

Magasan született

Alant nem szereti,

S lábát még a gyöngéd harmattól is ójja;

Hanem aki van az

Anyaföldhöz közel,

Ennek dús emlőin csüggve közvetlenűl

Királyfi dajkája

Ifju pórleányban,

Földmives kalibák lakóiból kerűl.

S csak ekkor érzi még a nép,

A föld kegyelmét voltakép!

Mert ahová betért, hol megjelent

A Gnómherceggel a leányka:

Örömre serdült a föld színe fent,

Bőség, áldás serkedt nyomába’.

Történt pedig, hogy a vörös vitéz

Ki most eltűnik, majd előkerűl,

Orcája fényes, pillantása hő,

S tüzes nyilat hord ívén fegyverűl,

Kinek csak egy futamodás

Támadattól enyészetig;

Meglátja a Gnómherceget,

S legott a lány után esik;

És kéri, kéri szűntelen:

Add nékem a kis gyermeket!

De nem hallgat rá a leány,

Kit unszol, ámit, fenyeget;

Mosolygva kerűlgeti...

Sok édest, szépet mond neki,

Mig végre hálóját addig hányja,

Csábitással és igérettel

Viszi a rosz dajkát oda,

Hogy ekképen szól: imhol vedd el

S alant a tündér-palota

A tettre összerendűl

Boszútól, gyötrelemtűl.

A Gnómok s a vörösvitéz között

Támadt hosszú, vad küzdelem;

Amott a nagy szám, imitt az erő

Feküdt a harci mérlegen.

Sokáig tartott a csata,

De egyik fél se lankada,

Elbúsúlt amaz és ez vakmerész...

Végtére is győz a vörös vitéz, -

És a királyfi martaléka lőn.

- Elsárgult, fonnyadt fű, fa a mezőn.

Akkor a Gnómok bús királya

Elköltözött más messze tájra.

Parancsán a fénycsarnok összedűl,

S a multra útaló emlékjelül,

Nem enged fennmaradni egyebet.

Mint a szirtkaput a mély völgy felett,

Melyen görnyedve hordta át

A nép a bércnek aranyát.

S hogy elköltözött a földnek szelleme:

Termékenység, áldás eltűnt vele;

Halmot, tetőt sovány avar

Szomoruan, gyéren takar.

És a hegyek gazdag gyomrában

Gyémánt helyett hitvány kavics maradt:

Ki fényes kincsért száll a föld alá,

- A hálátlanság elváltoztatá! -

Arany helyett talál sötét vasat,

Melyből lesz sebző, gyilkos fegyver...

Az árulás igy megver!

Hálás légy azért a jó föld iránt,

Honnan vevéd eredeted!

Melyben számodra só, kenyér terem,

Forrás buzog fel titkos csöveken,

S hol végső ágyad is veted!

Máskép kegyét megvonja tőled,

Gaz s burjány nyomja el meződet,

Üszögöt hoz a tiszta mag,

Kincsek helyett kő és agyag:

Mit ad a bányák ürege; -

- Azt példázza ez a rege.