A TÓ LEÁNYA.

Árnyas berek hűs rejtekében

Ment a patak, futván serényen;

De még kerűlt az istenadta

A nagy sietségnek miatta.

A táj ifjú fuvalmi játszván,

Űzék egymást lombok nyilásán,

És pajkos évődési kedvben,

A patakhoz egyik lelebben.

Harasztot dob reá, hogy űzze,

S meg-megborzasztja csókja hűse,

Majd habruháját gyűri, tépi,

Ki vagy? susog faggatva néki.

‘A tó leánya!... s hogy te bántasz

Szellőke! nem szép...’ lőn a válasz.

S a zuhatag a szirtek élén

Megszólal: »hagyd őt menni békén!«

Kerek bokrán a szil-bereknek,

Mint a fehér lepék, megűlnek

A fuvalmak. - S a zuhatag szól,

A réti tó- és a patakról:

»Élvén zaj nélkűl és szerényen,

Kerek tó állt a sík vidéken;

És történt, hogy belészerettek,

A fényes nap s a barna felleg.

Küzködve egymás ellen, a két

Szerelmes bírni vágya keblét;

De ő reményt se nyujta nékik,

Csendes, hideg maradva végig.

Félt a naptól: izzó sugára

Oly kínozón lövelt le rája;

Félt a fellegtől, barna képe

Oly rémitőn bámult vizébe.

Fényét, dicsét mutatta a nap,

S hévvel vivá keblét egész nap;

Lenyugtakor meg ugy faggatta,

Hogy elpirult a tó miatta.

Most jött piros vérnek szinében,

Majd halaványan s két arccal épen;

Szivárványt fest, - ölt barna leplet, -

De hasztalan... nem nyer szerelmet.

És a borongó felleg, érte

Azonkép mindent megkisérte,

Arcára szőke fürt borúla,

Bárányfelleggé kondorúlva.

A szép hajnalnál reggel, este,

Magára fényt s rózsákat feste;

Vagy oly fehérré lőn alakja,

Mint bércen a hó fuvatagja.

Majd elbusúltában, levének

Belőle rémitő torzképek,

Oroszlányszáju cethal, sárkány

Mely sziklát nyel, torkát kitátván.

Szárnyas kigyó, órjás, sötét rom;

Nyitott koporsó, puszta templom.

Száz képtelen csudák és szörnyek

Alakultak s egymásba törtek.

Vagy megharagván, leebb szállott,

S dörögve ontott vészt, villámot;

Hogy ég s föld reng, amerre terjed;

De hasztalan... nem nyer szerelmet!

S ha a felleg a tó fölé szállt:

A nap, sugárával töré át;

És hogy a tóra ez ne nézzen:

Eléje állt amaz setéten.

De a tó őket nem szerette,

Mégis ha nézett a fellegre:

Ezt csak szivelném! - mond - könnyebben,

De a nap oly kitűrhetetlen!

Mást gondolt most a felleg, - egy hő

Nap éjjelén a tóhoz eljő;

- Ki hév miatt lankadva estig,

Lágy keblét feltakarva fekszik.

És elborult felette halkan...

Majd csendes, hűs eső alakban

Keblébe bélopá szerelmét,

S a tó leánya így szülemlék.

És a szülőn egymásba törnek

Hullámi kínnak és gyönyörnek;

Kinzá a felleg álnoksága,

S gyönyört adott kis futó lánya.

Folyt a patak, csevegve, gyorsan,

De a nap ég szörnyű haragban;

Tónak, fellegnek ha nem árthat:

Kínt gondol a szegény kis lánynak.

És tűz-sugári ugy epesztik,

Ugy ölik a csermelyt napestig;

Enyhíti bár apjának árnya,

De még kínzóbb a hév utána.

A jó szülő, önkebelének

Éltéből adott gyermekének;

Apadt mégis... s kedves leánya:

Meghalt végre nagy bánatára.

Szeretvén, járt és jár a felleg

A tóhoz, kit langy cseppben meglep,

S születik a patak; de útja

Felén, éltét a nap kioltja.

Hagyd a csermelyt bujdosni békén,

Szellőcske, hűs berek vidékén!

Az árnyatlan síkot ha éri,

Meghal szegényke, mint testvéri!«