A TANÍTVÁNY

Kékellő violák illatozási közt

Szűle egy gyenge leány engemet ott, hol a

Szirt forrása magasról

Tajtékozva szökell alá,

S lágy keblébe fogott, s kisdede homlokát

Elhintette tüzes csókjaival, s Te, mond -

Serdülj, s amiket itt látsz,

Zengd majd lantom idegjein.

Így szólván elhagyott. Hirtelen egy galamb

Lebbent nyögve felém, s elfödöze a tavasz

Ifjú lombjai közzé,

S mézzel tömte meg ajkamat.

Nőttem, s amit az ér szélein, ott, hol az,

Aggott tölgyek alatt görbe futást veszen,

Amit szirtpatakomnak

Vad zajgásiban hallanom

Engedtek kegyesen szent jelenéseim,

Már-már zengi dalom; honnomat egykor, és

Lelkes nagy fiait; most

Még csak gyönge szerelmeket,

És a lyányka szemét, aki remegve fut

Lobbant lángom elől kertje homályiba,

S ott, a csintalan! önkényt

Hull keblembe, de fut megint.