A TAVALYI CSELÉDEKHEZ

Árpáddal jött, magyarul élt,

Anjouknál kopját nem törött,

Tán török előtt megfutott

S hamar koldusra vetközött.

De érteni mindig tudott,

De magyarul mindig tudott

S tán tépetten és nem hősön,

De tisztán adott át a Jelennek

Engem az én ősöm.

De jött egy kóbor ivadék,

Rabló, szerencsés ritterek

Népe, akiknek sarj-során

Ma tán zsandár-miniszterek

Tobzódnak az Idő torán,

Igazi magyarság torán.

Ma gróf-sorban ők diktálnak,

De vannak, kik még emlékeznek

S ha kell, ki is állnak.

Én, koldus jobbak gyermeke,

Miként ezer éve, tavaly,

Testvéremül elfogadom,

Ki tiszta ember és magyar.

S a nyavalyásnak nem adom,

Mert gróf, jobbomat nem adom.

Mondják csak, hogy ők nem értnek,

Ne is értsenek grófi senkik,

Tavalyi cselédek.

Kirabolt, szegény, kis magyar,

Kitárul afelé karom,

Kit magyarrá tett értelem,

Parancs, sors, szándék, alkalom.

Magyar Sors jósoltat velem:

Grófok nem jöhetnek velem,

Egy-két harcot most már állunk,

De új értelem, új magyarság

Lesz most már minálunk.