A TÁVOLBÓL.

Már útnak indul gólya, fecske,

Ha szállhatnék oly szabadon!

Köddel borul reám az este

És majd megöl az únalom.

Egyetlen árva múlatságom,

Hogy elsohajtom nevedet,

S álmomban néha arcod’ látom...

Hajh mért nem lehetek veled!

Ott ülnénk csöndes kis szobádban,

S amig süvöltöz kinn a szél,

Beszélgetnénk a félhomályban,

A hamvadó tűz fényinél.

És éreznéd minden szavamnál,

Szivem mily igazán szeret,

És hallgatnád és mosolyognál...

Hajh mért nem lehetek veled!

Egyetlen mosoly szép szemedben

Föléri a napsúgarat,

Pacsirta sem szól édesebben,

Mint lelkemben a gondolat,

Hogy jó kedvem leszögzett szárnyit

Feloldád, itt a kikelet,

Kebledre szaggatnám virágit...

Hajh mért nem lehetek veled!

Szememre nem jöhetne álom,

Hajnalfény volna éjjelem;

Legédesb álom a világon,

Midőn viraszt a szerelem.

Meg-megpihennél karjaimban,

Vállamra hajtanád fejed,

Megcsókolnálak öntudatlan...

Hajh mért nem lehetek veled!

Melletted mint enyelgő gyermek

Mosolyog, játszik a remény,

Dalolva pillangókat kerget,

És koszorút hajít felém;

S ha ébred egy-egy fájó emlék,

Csókodtól ittasúl s feled.

Oh örömemben sírni tudnék...

Hajh mért nem lehetek veled!

Ott múlatnék, mig szunnyadoznál,

Mint álmos gyermek keblemen,

Őrködném arany álmaidnál

S elringatnálak csöndesen.

Hallgatnám ajkad suttogását,

Mely mind csak engem emleget.

Még egy csók, még egy Isten hozzád...

Hajh mért nem lehetek veled!