A TÁVOZÓ UTÁN.

Oh bájos égi hölgy, kinek mosolya fény!

Kihajt a száraz ág ajkad lehelletén,

S fénnyé válik a köd, melybe szemed tekint...

Ah bájos égi hölgy, hová tünsz el megint?

Feléd tártuk karunk, szivünk fenn dobogott,

Midőn közel láttuk tündöklő homlokod!

Midőn közel hittük, miről rég álmodánk,

De a kép szétfoszolt, - köd s éj borult reánk!

Jösz s eltűnsz hirtelen! Vétettünk ellened?

Mert a boldogságot nekünk nem engeded,

Hogy, - bár fogjuk kezed, - az oltárhoz vigyünk,

Megkötni ott veled örök, szoros frigyünk!

A szellőben, melynek jó illat jár nyomán,

Egünknek bíborán, földünknek bársonyán,

Sik téreken, miket dússá tesz a kalász

S fölséges bérceken - örömet nem találsz!

Mulatni nem kivánsz a sirhalmok felett,

Hová sok hű szivet szerelmed fektetett;

A holtak emléke s élők fájdalmai

Nem birnak-e hozzánk enyhitni, hajtani?

Hol vagy, tündér leány? tán itt rejlesz közel,

Szabad bércek között, miket felhő ölel;

Vagy át a tengeren nagy-messze elmenél,

Midőn itt a fákról lesárgult a levél?

Boldog nép s táj, ahol felverted sátorod!

A lét könnyű s szabad, a szív hő s bátor ott,

Harsogják nevedet folyam, völgy és orom,

S örök tűz ég hiven őrzött oltárodon!

Oh, mi vágyunk is utánad tévelyeg...

- Mint nyugvó nap felé mennek a fellegek,

Megkóstolnánk érted kínt, bujdosást, halált...

A sors, birásoddal, hajh mégis meg nem áld!

Büvös tündér-leány, fordulj ismét felénk!

Ha még egyszer téged keblünkhöz ölelénk,

Ha még egyszer minket hév ajkad csókola:

Oh, el nem bocsátunk többé soha... soha!