A TEMETŐ

Elréműlve tekint, oh temető, reád

A tündér hatalom s a ragyogó dagály.

Látásodra szemek vázai s a világ

Álorcái lehullanak.

Te a durva tyrann bíborit elveted,

Mint a koldus utált élete terheit,

S a szent emberiség jussa szerint nekik

Egy rangot s nyugodalmat adsz.

Akit szíve emészt s elhagya a remény,

Annak még te reményt adsz s magas enyhülést.

Jer, adj nékem is, adj! ím, leereszkedem

Szentelt hantodon, s álmodok.

Mit? s hát kell-e nekem álmodozás, remény?

Agyváz altat-e vagy pólyadal engemet?

Oh, ismérem ezen phantomi lét körét,

S nem szédül küszöbén fejem!

Minden szál fű, virág, mellyre tekintek itt,

Érző szív vala, mely ömlede, mint enyim;

Minden porszem ugy élt, úgy szeretett s örült,

Mint e gerjedező kebel!

Minden kődarabon, melyre szemem vetem,

A nagy Persepol és Palmyra képe int;

Látom Théba kevély tornyait omlani

S a márvány Babylon falát.

Látom hangyabolyi míveidet, világ!

Mint szórja s temeti a nagy Örök keze,

Látom, hangyasereg! mint tusakodsz s tolongsz

Sírod partjain és porán.

Jertek, bámulatos bajnokok és nagyok!

S tí, kik nem meritek nézni az elmulást,

És tí porba nyögők, jertek ide, s velem

Élni s halni tanuljatok.