A templom! Röpül!

Kimentél a holdvilágra

űzni gondot s bánatot,

lelkedre a hold világa

tejszínű ruhát adott.

Holdfehéren, holtfehéren

nézted a nagy templomot,

mely setéten nyúlt a téren,

nézted a vén templomot.

S gondolád: »Milyen kegyetlen!

milyen zárt és mily nyomott!

mily erős és mily ügyetlen,

bírna bár sok ostromot.

Nyujtózik, mint súlyos állat,

hosszu nyakkal égbe néz,

mint nagy állat, mikor fáradt

s nyujtott nyakkal égbe néz.

Rég nem szállt és ránőtt szárnya -

furcsa madár, meghiszem,

s mintha döglött lelket zárna

a lehúnyt rozetta-szem.

Látod bő kapúja mellett

körmös két nagy oszlopát?

Látod-é csúf szügye mellett

csontos-körmös oszlopát?

S addig nézted, míg előrébb

tornya görbült eleven

s rézsút nagy keresztes csőrét

légbe fúrta hirtelen,

érctetője tollrafoszlott

s meglebbent a barna szárny,

földről felszökött az oszlop

s fölrebbent a barna szárny.

Iszonyún zúgott a légben,

kőfelhőnek óriás.

Lenn a földön, törmelékben,

nyoma négyszög, semmi más.

Te kit kőporral behintett,

bámultál rá mint bolond,

mint ki új rémet tekintett,

mint egy holdruhás bolond.