A tenger-patakról

Langyos szél kezdett fújdogálni,

Mely lesöpörte a hegyek havát.

Az égen bárány-felhők kergetőztek

S a földön mint árnyékok elsuhantak.

Bilincseit lerázta a patak,

S dagadva a hegyek vizétől,

Ellepve bokrokat, fatörzset,

Mindig fölebb, mindig fölebb

Hajtotta habjait.

Egy fecske szállt a partra, hogy sarat

Vigyen fészkéhez. A patak sohajtott:

Boldog madár! te szabadon repülhetsz,

A meddig elvihetnek szárnyaid.

»Tengerről jöttem most is, - szólt a fecske -

Az éggel összeérő óczeánról,

Hová a fényes nap meghálni jár,

S mely a pogány ajkát imára nyitja.«

Irigységtől tajtékzott a patak,

S türelme fogyván, lázasan, kevélyen

Csapkodta partjait,

S ilyenkép fortyant fel habzó ajakkal:

Mit, én itt hajtsak malmokat?

Hid-terhet hordjak hátamon?

Engedjem, hogy a molnár megcsapoljon,

Hogy mosdatlan paraszt fiúk

Fürödjenek hullámaimban,

És megláboljanak vén asszonyok?

Hagyjam, hogy az egész falu

Énbennem mossa szennyesét?

Hitvány, ki tűri! - én nem engedem.

Tenger leszek!

Tenger vagyok már!

És zabolátlanul kiöntött;

S a meddig eljutottak habjai,

Inséget, pusztulást hoztak magukkal.

Eláztatták a zöld vetéseket;

A gazda jó reményét tönkre tették,

S a munkás pórnak házi tűzhelyét.

A patakot szidták mindenfelé,

S a jámbor nép fohászkodott az Urhoz,

Hárítsa el fejérül e csapást!

Nyár lett. A nap forró sugárt

Nyilazott sűrün a patakra,

S keskeny medrébe űzte vissza vagy

Felitta lassan szomjas ajakával.

S hol azelőtt tengert látott az útas,

Kigyók, nadályok úsztak mindenütt

S undok békák csoportja brekekézett.

Tengervágyáról a patak letett.

Malmot hajtott megint türelmesen;

Viselte a sulyok csapásait,

S megusztatott birkát, csikót, lovat.

Szelidke habveréssel folydogált

S megfogyva tünt el a Dunába végre,

Név nélkül, mint szerény patak.