A TENGERSZEM.

Hol vette magát a mélységes tengeren

Széthajigált sziget, mint annyi idegen?

Tán szenved a nyugtalan számkiüzetésben,

A rokon elemtől ellökve végképen?

Magas hegységek és fenyvesek honában,

Mit keres a kékes tengerszem magában?

Hol vizében halvány mohotkák teremnek,

Míg vésze s gyöngye van a kevély tengernek.

Nagy, nagy a mélységes tengernek határa,

Még a gondolat is fárad míg bejárja,

Csak a tengerkirály halad bátran rajta,

Ilyetén beszédben háborogván ajka:

»Hatalmam nagy voltát hirdetik a vizek,

A két hajnal között melyek kékellenek;

Enyém a nagy tenger! s van-e erő, elme,

Tajtékos szájába mely zabolát vetne?

Előtör a vihar s zúgó kiséreti,

Széles mellét, vállát a haboknak veti,

S a tenger és vihar szörnyü küzdelmére,

A víz csudái is meglapulnak félve.

De a bolond vihar elveszti a csatát,

Bus rekedt bőgéssel fáradtan áll tovább.

Tenyerem a tenger hátát megsimítja,

S ugy van, mint az előtt, nincs egy cseppnyi híja.

Merre szemem tekint, víz, víz mindenfelé...!

Egy porszem sincs, mely azt megszeplősítené;

Bércet mász, magát a föld keblébe furja

Az ember, - de ide nem volt, nem lesz utja?«

Szólt a tengerkirály, hatalmán kevélyen,

S járt süppedés nélkül a szörnyü mélységen;

S amint a sárgálló part felé tekinte:

Elbámult, - szemének nem hitt eleinte.

Aztán közelebb megy, s imé a part felett,

Ragyogó szépségü tündérhölgy lépeget;

Gyenge, mint a tavasz, könnyü mint a lepe,

Hullámzó zöld ruhát viselvén termete.

A gazdag koszorú, mely homlokát födte,

Rengő kalász-, falomb- s virágból volt kötve,

És amerre fordult, gyöngéd lába alatt

A kopár part-élen zsenge pázsit fakadt.

S szólt a király, érvén a tenger szélére:

»Ki vagy te, kellemek csábító tündére?«

‘Én, a föld leánya’, felelt a hölgy halkan,

És minden szavában édes, csengő dal van.

A király sokáig csudálván kellemét,

Édesgetve hítta, hogy lépjen közelébb;

De ő mézes-mázos szavakban nem bízik,

És a biztos partról le nem száll a vízig.

»Ne félj, bájos tündér, tartózkodás nélkül

Lépj e lágy habokra, jőj hozzám vendégűl!

Lelkednek gyönyör lesz, két szemed amit lát,

A vizek csudáit, a tengernek titkát!«

Ezt mondván, rálehelt szája a tengerre,

Amely zajtalanná simúla egyszerre;

Mint az üveg, fehér s átlátszó lesz habja,

S titkos mélységeit szép tisztán feladja.

Fövénye aranyszín; és a kősziklákon

Tengermoh terűl el, mint gazdag zöld bársony;

Felpirosló koral függ rajta szegélyűl, -

S mindez oly csudásan tünik fel a mélybűl.

S most talán kilyukad a tenger feneke? -

Rögtön tág örvény nyíl, - forog... forog s vele

Száz tündöklő csiga kering a napfényen,

Ámultan függ a szem e varázs-tölcséren.

Majd a hableányok csábdala zeng. - S távol

Ezer szökő-kut lesz a tenger habjából;

Magas vizsugarak hét színben pompázván,

Szivárványerdő nő a tenger határán.

A király látván, mint bámúl a föld lánya:

Szép szava hálóját újólag kihányja,

»Látd! még ez mind semmi! de benn a tengeren...!

Oh szép tündér siess, jőj vendégűl velem.«

De a tündér eszmél s ott hagyja a királyt

Ki végső reményben még utána kiált:

»Ah legalább mondd meg, lakhelyed hol vagyon?«

‘Amott a távolban kéklő hegyormokon!’

Szólott és messzejárt kevés idő alatt,

S most a vizek ura hallat ily szavakat:

»Hah! bár legyen magas felhőkben lakhelyed,

Föld kevély leánya, bírnom kell tégedet!

Enyém léssz...! s a száraz véled enyém lészen, -

Melyet elfoglalni ugyis tervem régen.

E rut száraz földre kín csak rá is nézni,

Mely birtokom mellett alig egy tenyérnyi!«

A tündért a király nap nap mellett várta,

De az nem jött többé tengere partjára,

Sokáig tervezett, tünődött, aggódott:

Célja elérésére hogyan lelne módot?

Erős határozat kelvén benne végre,

Leszállt a mélységes tenger fenekére;

Hol a nagy munkához gyorsan hozzá fogott,

Maga mellé vevén ezer rontó habot.

A távol bérceknek egyenes irányban,

Lyukat kezdett vájni a földnek gyomrában,

S az iszonyu munkán, földön sziklán által,

Lassan bár, de haladt segítő hadával.

És a szörnyű erő, mellyel dolgát tette,

Ijesztő földingást okozván: felette

Erős városoknak lőn végső romlása,

De ő mit sem gondolt ezekkel, csak ása.

S amint elébb, elébb jutott a föld alatt,

Egyszerre üreges hegybarlangba szakadt;

Szelek tanyája volt a sötét föld odva,

Kik ott tekergőztek nagy gombolyagokba.

S most a szűk bejárón, mint a kigyó feje,

Üvöltve nyúlt, csuszott mindenik kifele;

Benn a sok gombolyag fogy és kisebbedik,

Körül-ér a földön, oly hosszu némelyik.

És áttör a király sziklát, földréteget,

Tolongó hullámok állván háta megett.

Majd olyan hegybe vág utjának közepén,

Holott mészkő terem, gyulékony gyanta s kén.

S alig érzé meg a mész a hullámokat,

Sisegni, forrni kezd, melegszik és dagad;

Aztán lángot kap a több gyúlanyag vele,

S zuborgva fő, rotyog a földnek kebele.

Végre miképen a forró üst a fedőt,

Tűzfolyam löki fel dörgve a hegytetőt;

S vörös hullámokkal harsogva elárad,

Hamuba takarván a virágzó tájat.

De a tengerkirály minderre nem tekint,

Egy percig pihenvén, tovább rombol megint;

S eljut a kincsszellem aranybarlangjáig,

Hol megmérhetetlen gazdagság csillámlik.

Középen, mint a szél, nagy vaskerék forog,

Kiállván belőle ezer aranyhorog,

Függnek rajta vérző, rángatózó szívek;

Kincsen vett rabjai a kincs szellemének.

Nem sok munka kell már a megjegyzett hegyig,

Hová a tengernek ura törekedik;

Alá ért. S felfelé tartván egyenesen,

Zuhogva buggyan fel a víz a bérceken.

Sziklás regényes táj...! sugár, zöld fenyvesek!

Enyelgő szellő fú, a madarak zengenek;

S még a tengerkirály körűl sem nézve jól,

A szép tündér kilép hűs erdők árnyiból.

Látni a zaj okát, gyorsan közeledik

A kerek tó felé... a vízkirály pedig

Habok közé rántja, mielőtt eszmélne...

S a tenger közepén bukkan csak fel véle.

»Hah! enyém vagy mégis! kiált győzelmesen,

És nászhozományod a száraz föld leszen...«

S ah! a szegény tündér egészen oda van!

Kérés, könyhullatás, mind, mind haszontalan!

A földnek határa buvában megsárgúl,

Lehull a zöld levél fonnyadtan az ágrúl;

Bús rabságban eped a föld szép leánya...

Megsárgult fejének virágkoronája.

Egyszer a viharral küzdött kemény csata

Után, a megfáradt király elszunnyada;

Most a fogoly-tündér felkél, s a tengeren

A távol bérc felé szalad egyenesen.

Már jót halad, midőn az alvó felébredt,

S iszonyú haragba hozván a történet:

A hölgy után rohan... s a vizek sík hátán

Össze-vissza űzi, mindenütt nyomon járván.

A tündér pihenni gyakran meg-megálla;

S ahol csak egy percig megnyugodott lába:

Földdé vált a hullám, képezvén szigetet,

S rá, koszorujából fű és virág esett.

Imígy kergetőzvén sokáig, végtére

Megszabadúlt a hölgy, biztos partot érve;

De irtóztató lőn a király haragja,

Látván, hogy tengere szigetekkel rakva.

És rájok uszítá a lázadt habokat,

Dühöngött, dúlt, - de a sziget csak ott maradt,

És az elhullatott virág s fű magvábúl

Felvirúla nyájas zöldelő oázúl.

Anyjánál napjai a tündér-leánynak,

Ifjúság s álomban felváltva folyának;

De új csapás érte a tenger királyát,

Vizére az ember vivén nehéz gályát.

És gyakran csatázik most is a viharral,

Szigetre s hajósra vészes boszút forral;

S ha felháborodik s zugni kezd habja:

Bércen a tengerszem zaja megmutatja.