A’ Teremtésnek Képe.

Öszvezavarva feküdt a’ föld az egekkel előttem.

Sem csillag nem tünt, sem hold, szemeimbe. Setéttel

volt az egész Minden beborítva, ‘s kietlen üresség

látszott méllyeinek tátott fenekébe temetni

mindent. Semmi sem élt, nem mozgott semmi; csak olykor

érzettem gyengén mellettem előbbre lebegni,

‘s a’ nagy ürességenn átzúgni az éjjeli szellőt.

Illyennek nézték, hihető, a hajdani Látók

a’ földnek közepénn a’ tág mélységet, azoknak

fénytelen országát, a’ mik még, magban aludván,

a’ születést várják. Eggyenkint inti ki őköt

innen az Istennek szava, ‘s a’ mennybéli világnak

első súgárit megsejtvén, létre verődnek,

‘s élteket a’ nevelő földönn elkezdik örömmel.

Legyen világ!

mondá az Isten,

és meglett a’ világ.

Ott ül Atyánk! ott mennyei székénn,

mondám magamban borzadó örömmel.

Ott ül fénnye megett amaz égi

résnek, hogy eggy szavával szétlehellye

földünkrűl az örömtelen éjnek

vak vásszait... De festi már ösvénnyét

a’ Hajnal friss rósaveressel,

‘s a’ fellegeknek széleit beszegvén

keltében folyadékony arannyal,

hüs harmatot hínt a’ szomjú mezőre.

A’ földtűl elválik az égnek

kék boltya, ‘s felfelé vonódik. Ezzel

a’ fellegsereg is magosabbra

emelkedik, ritkúl, ‘s a’ csillagokrúl

a’ fátyolt versengve levonván,

a’ tiszta tűznek honnyához törekszik.

Szinte mikint a’ büszke menyasszony,

úgy lép ki a’ homálynak hűltt ölébűl

a’ föld is, megrakva virággal,

megrakva számtalan dúzs termetekkel.

A’ nehezebb folyadékok, az égbűl

színére süllyedezvén, elszivárgnak;

‘s elválván a’ szőke Dunának

két partya egymástúl, kinyílni látszik

e’ széles víznek deli színe.

Ott fenn az ég, itt lenn a’ föld tündöklik.

Szívemelő jelenést látok kezdődni az égenn.

Szinte mikint nyáronn a’ napnak déli hevétűl

szétszakad a’ felhő, s foszlékai, szerte repűlvén,

a’ tűzzsengének magosabb honnyába enyésznek:

úgy tünik a’ csillagsereg is, mikor a’ nap az égre

a’ kelet’ öbleibűl kitekint; halaványodik a’ hold,

a kiderűltt kékség bóltyánn szétterjed az égnek,

s a’ nagy természet pözsögő életre felújjúl.

Élni siet minden! Csűdűl a’ szőke Dunának

méllyeibűl sík színe felé a’ fürge halaknak

népe, hol, a’ napnak fénnyét örvendve köszöntvén,

a’ víznek tetejénn lebegő bogarakra rohannak

A’ komor erdőknek tollas zselléri, az első

napsúgárt gallytornyaikonn bekacsongani látván,

tollaikot rázzák, ‘s órrokkal rendbe simítván

szárnyaikot, kiki módgya szerint, dalolásra fakadnak.

A’ sok ezer csúszó gyűrűs testével az éjnek

fénytelen udvaibúl a’ nyíltt térekre tolódik

hogy szörnyű bajjal picziny étkeit öszvekeresse.

Ott eggy gombolyagot látok szétnyúlni; halomnak

gondoltam; felemelkedvén lábára, ökörnek

ösmerem. A’ gyapjas nyájak, tolakodva habozván

fénytelen aklokbúl, a’ friss levegőre sietnek.

Még a’ mézgyűjtő szűz nemzet is, erre amarra

szélledvén ridegen, ‘s a’ rétnek tarka virágit

megsejtvén, dúzs kelyheiket versengve rabollya.

Érkezik ágyábúl már most a’ szinte megújjúltt

ember is; ez könnyű szekerénn a’ tarka mezőre,

az meg ekéje utánn más munkájára sietvén.