A’ Teremtésről.

Nem szomorú hadakat, nem bajnoki névre sovárgó

latrokat énekelek. Fel-tisztúlt elme, keserves

irtózás nélkűl, nem nézhet vissza, tsatánként

ádázó Mársnak fene vér-ontásira. Szörnyű

pusztulási helyett Isten’ munkájinak, inkább

támadatit zengjék én verseim. Egy fövenyetskét,

egy férget nem tudnak azok termeszteni, a’ kik

e’ Mester’ munkáit, az alkotmányokat, annyi

drága bizonyságit bőltsességének, emésztik.

Ének’lyék ezeket mások; ha le-rontani, a’ mit

eggy olly kéz alkot, mellyel pállyára ki-szállni

nem lehet, érdemnek tartyák. Én Téged azonban,

I s t e n s é g ! kit Fő Mesternek hírdet az Ég ‘s Főld,

alkotmányidban fel-emeltt szózattal imádlak.

Óh Te! kinek testembe-szorúltt szikrája tsudásan

élteti gépelyimet, töredék szerszámait elmés

míveinek, mellyekkel ama’ felséges arányra,

a’ nagy Igazságnak szemlélésére, törekszik;

óh örök Ész! Te vezesd remegő járásit eszemnek,

majd, ha imádandó remekedben félve keresvén

Tégedet, a’ szörnyű méllységnek ereszkedik; a’ hol

nagy-tag gömbölyegek szállangnak tágos üregben.

Mindenség! nagy szó; felségesb, hogy-sem eszünkkel

által-hathassuk. Tsak az Isten az, a’ ki temérdek

értelmét ki-merítheti. A’ Nap-kel’ti világnak

bőltsei, bámúlván hajdan méllységire, I s t e n’

s z ü l t t é n e k nevezék. Méltó neve illy tsuda mívnek!

Milliom olly gomolyag, mint a’ Főld, egybe-rakattván,

vólna talán olly nagy, mint a’ Nap; mellynek öléből

lelkíttő hévségek ama’ Testekre lövődnek,

mellyek szép renddel, noha szerte, körűltte kerengnek.

Hogy, kisded teke-ként tünvén szemeinkbe, parányi

mozgással látszik könnyen lábbagni felettünk,

azt tsak az eggy iszonyú távól-függése tselekszi.

Vesd bár egybe Venust Márssal ‘s Merkúrral, az Égnek

majd olly nagy gomolyit mint a’ Főld; adgyad ezekhez

jég-koszorújával Száturnust, mellynek ezerszer

több értéke vagyon, mint a’ mí Gömbölyegünknek;

tedd hozzá több, mint más-fél-ezer annyi, vagyonnal

a’ Főldet haladó, ‘s hajdan villámba-boríttott

zűrzavarok’ fejedelme gyanánt féltt Tsillagot; ennek

négy nagy Hóldgyaival kaptsold öt Inassait öszve

a’ gyűrűs gomolyagnak; utólb Főldünket-is odvas

hóldgyával gondold oda: mindezek öszve-nyomódván,

sok lessz, hat-század’ részével hogy-ha fel-érnek

tűz-gomolyunk’ iszonyú testének. Gyáva kitsinység!

Eggyet hat-százból ha ki-vetsz, alig érzed: azon-képp’

hogy-ha Világunknak le-szeded valamennyi homályos

testeit, a’ Naphoz képpest kis kárnak alíthatd.

Rettenetes gomolyag! melly szó fejthesse-ki méltán

értéked’; mikor azt tsak gondolatokkal akarván

festeni, által-ölelhetlen messzekre ki-széllyed

a’ gyakoroltt ész-is, ‘s támétalan éjbe le-süllyed!

Így oszlik lassan tágosb térekre vonódván

a’ nagy füst-oszlop, míg el-vesz az égi folyóbann.

Ám-de, meg-írtt értéke szerént, e’ mennyei Tűznek

udvara-is tágas, mellyet szemeinkbe le-rajzol,

sík kereketske gyanánt tetszvén úszkálni felettünk.

Harmintz Főld-gomolyat rakván egymásra, fel-érhetsz

a’ Hóld’ úttyához: de tehetsz illy ritka tetőre

még hetvent, hogy el-érj a’ Nap’ karimája’ leg-alsó

pontyából leg-főbb tetejére. Napunknak ölébenn

el-függhetne tehát Főldünk; és Hóldgya, körűltte

háromszor messzebb járván, ki nem ütne amannak

pártázattyához. Mit mondgyak széle’ köréről?

Itt, mérész A n z o n ! nem könnyen jutna vitorlád

kívántt partyához, meg akarván járni talántán

e’ roppantt gomolyag’ környékeit. Által-evezted

gömbölyegünk’ öt-ezer-négy-száz mértt-főldnyi karéjját,

míg öt nyár el-múlt: de amannak, bár ha napon-ként

tíz nagy mértt-főldet ki-repűlsz-is, meg nem eveznéd

száz esztendőnél hamarább tsuda-nagy környékét.

Szörnyű Test! nemes alkotmány! mi nagy Elme, hatalmas

kéz, tsuda Bőltsesség, mi nagy I s t e n az, a’ ki teremtett!

Tsak Te magad képes vólnál olly névre emelni

mesteredet, hogy drága kezét le-borúlva imádgyuk;

és még-is, mikor öszve-vetünk amaz Égi Tüzeknek

táborival, mi pitziny morzsája vagy a’ nagy Egésznek!

Mert valahány nem-kőltsönözött súgárokat ejtő

tsillagok, annyi Napok villámnak az Égi folyóbann,

és, mivel a’ bőlts Kéz ok nélkül semmi teremtést

nem tehetett, ezek-is szép renddel szerte körűlttök

úszó ‘s fényetlen nagy-tag gomolyakra világot,

‘s életet árasztnak. Nagyok ők, ‘s többnyére Napunknak

nem sokat engednek; vagynak hozzája hasonlók,

vagynak nállánál több-, mint százszorta nagyobbak.

Ám-de nagy-is két Tsillag köztt a’ válasz-üresség.

Mert, míg a’ Naptól kétszer tizen-eggy-ezer a’ Főld,

‘s a’ gyűrűs gomolyag tízszer több, addig az eggyik

ön’ tüzivel ragyogó, valamint ő-tőlle, hason-képp’

más Tsillagtól-is, kétszerte-kilentzszer-ezernyi-

milliom olly iszonyú közzel messzebbre ki-fekszik;

mellyet az Ég-nézők egy főld-fentőre, ‘s ezen-ként

nyóltz-száz és hatvan német mértt-főldre betsűlnek.

E’ Napokat nagysági szerént hét rendre fel-osztyák

szint’ ezek a’ Nézők: és e’ hét rendet az Égen

jó szem üveg nélkűl tisztán láthattya ragyogni.

Ám-de tovább halavány kárpit húzódik elejbe,

melly sok ezert el-zár. A’ Nép tejes útnak itéli.

Ezt a’ néző-tsők több mint százszorta továbbra

el-vetik a’ szem elől, ‘s száznál több Égi világot,

mellyek előbb a’ kárpit alatt el-rejtve valának,

öszve-szorúltt sok szikra gyanánt terjesztnek előnkbe.

A’ tsővel messzebbre ki-vitt tejes útnak alatta

ismét új tüzeket, sőt új tejes-útakat, és így

vég és szám nélkűl látnánk a’ bóltos üregbenn

újjabb és újjabb Napokat, ha szemünknek azon-képp’

vég nélkűl jobb-jobb üveget készítteni tudnánk.

E’ gomolyak’ számát, valamint amaz égi vonásnak,

mellyben tsillognak, térségét, vékony eszünkkel

meg nem foghattyuk. Most e’ sár-testbe szoríttott

elménk, szinte miként a’ tegnap-előtti madárka

fészkéből, bámúlva teként amaz égi tsudákra,

‘s tsak gyermek-tsevegésre fakad, ha ditsérni akarja

a’ tsuda Mesternek bőlts karját. Majd, ha ki-menvén

a’ testből, szárnyára kelend, meg-járja örömmel

e’ ragyogó Napokat, ‘s a’ közttök szerte-kerengő

‘s élőkkel pezsegő, de világtalan, égi tekéket;

‘s szűntelen illy tsuda testekről testekre repűlvén,

fontosb énekeket hangoztat az Isteni Kéznek.

Ám-de lehet még-is nagyot ábrázolni kitsinyben,

‘s ezzel gyenge fejünk’ az Egek’ titkára segélytni. -

Eggy égő fáklyát helyhezz eggy térre; körűltte

egy-néhány kisdedke porok sok-féle körökben

járjanak, úgy, hogy az, a’ mellynek kerek-úttya leginkább

távozik, egy lábnál messzebb soha tőlle ne járjon.

Illyen fáklya körűl rakj öt mértt-főldre tizen-két

újjat, szinte tizen-hat-ezer lábokra betsűlvén

eggy-eggy mértt-főldet, ‘s két-két új fáklya között-is

éppen öt-öt mértt-főldnyi közet, ‘s a’ morzsa poroknak

minden fáklya körűl hagyván egy lábnyi köretskét.

A’ közepett-égő a’ Napnak képe. Tizen-két

bólt-formán függő pajtási jelentik az első

rendnek Tsillagait: ‘s a’ fényt-hordó Gőz-testeket (önnön

üstökök ád nékik nevet) a’ kisdedke porotskák.

E’ rendtől öt mértt-földdel killyebbre hasonló

szám’ ‘s rend-tartással negyven-nyóltz fáklya-világot

rakhatsz; mellynek az Ég’, másod’ rend-béli tüzellő

Tsillagait képzik. Killyebb száz-nyóltzat azon-képp’

helyhezhetsz. Százon fellyűl el-férne kilentzven,

‘s kettő a’ negyedik rendbenn. Az utánna-jövendőn

három-száz állhat. Még killyebb a hatodikra

négy-száz és harmintz kettőt; ‘s el-végre kilentzvent,

nyóltzon ‘s öt-százon fellyűl az utólbra fel-oszthatsz;

a’ mint ezt a’ Mérsékelés’ Tudománnya jelenti.

Vondd az-utánn e’ fáklyákat sommába; ‘s ezentűl

fel-vehetended igaz számát amaz Égi Tüzeknek,

mellyek üveg nélkűl néző szemeinkbe le-tünnek.

Sőt hihető, hogy az említtett mértékre szoríttott

rendek-is alkalmas képzési az égi folyóban

fénybe-borúltt Tsillag-rendeknek: tsak-hogy ezek köztt

milliom ízekkel, sőt még többszörte, temérdekb

válasz-ürességek vagynak, ‘s hogy száma az égi

rendeknek sokszorta nagyobb, ‘s messzebbre ki-terjed,

hogy-sem gyenge szemünk, vagy az ész, ki-vehesse határit.

Így igaz az: hogy az Ég’ ‘s Főldnek Fő Mestere mindent

számhoz, mértékhez, fonthoz szabdalva teremtett.

A’ szám’ és mérték’ nyomadékit láttuk az Égnek

rendeiben; most lássuk már a’ fontra-vevésnek

nyomdokit-is, melly jaj! mi hamar szemeinkbe tünendik,

hogy-ha kerengésit vizsgáljuk az égi tekéknek.

Mert ezek a’ testek sem az Ég’ bóltyára szegezve,

sem valamelly más gyámoltól támasztva, szemenként

más-más ösvényben szabadon járkálnak az Égenn;

és még-is bizonyos rendhez, törvényhez, időhöz

szabják úttyaikat, ‘s szerrel, noha szerte forognak.

Ezt mi egyéb tenné, ha nem a’ köz testi nehézség?

A’ minden testben lévő terh, mellyet Erőnek,

‘s meg választásúl Vonszónak mondani szoktunk?

Két szomszéd Napok egymáshoz törekedtetik egymást,

‘s mint a’ sík táblán a’ tisztúltt kénes-ezüstnek

tseppei, egybe tolódnának, ha-tsak újjolag őket

két részről killyebb álló, ‘s ugyan illyen erővel

fel-készültt Tűz-gömbölyegek meg’ vissza (miképpen

a’ ki-feszűltt lántznak gyűrűji) hogy öszve ne folyjék,

nem tartóztatnák. Igaz ez valamennyi Napokról.

Eggyenlő-képpen, ‘s minden részekre vonattván

mindenik a’ környűl-álló Nap-társai által,

függve marad közttök, mint a’ sok mágnes-atzéltól

környűl-vett vas-tő. A’ sok köztt egy sem utolsó.

Mert az utólb gomolyag, nem lévén nékie killyebb

vissza-vonó zabolája, hanyatt-homlokkal az őtet

váltiglan vonszó belsőbb szomszédnak ölébe

dőlne. ‘S ezen zavarék ismét az előtte-valóval,

nem lévén ki-felé más ösztöne, egybe-tolódnék.

‘S így valamennyi Napok mind egy köz-pontra verődvén,

azt a’ régi zavart állítnák lábra megintlen,

mellyből lassanként, ‘s tsuda-mesterséggel eredtek.

Ezt az Erőt, mellynek munkálódásit az Égnek

testeiben szint’úgy, valamint a’ Főldre kiszéllyedtt

alkotmányokbann, az Egészben szinte hason-képp’

a’ mint részeibenn, a’ nagy ‘s a’ morzsa tagokbann

egy formán láttyuk, belső természete képpen

nem tudgyuk, mi legyen? Titok ő, mint létte valóság.

A’ mit iránta tudunk, tsak ez egy: hogy mívi hatalma

olly renddel láttattya magát lankadni, mi-képpen

a’ Testek’ távól-léttének négyzeti nőnek.

Voltak ugyan Bőltsek, kik, eme’ közt testi nehézség’

forrását lelketlen okok köztt lelni reménylvén,

egy bizonyos fínom, ‘s az Egek’ bóltyára ki-áradtt,

lágy, szaporán mozogó, váltiglan vissza-pötződő

‘s minden testbe ható folyadékot szültek eszekkel,

a’ melly szüntelenűl, és széllyel-szerte, feszűlvén,

a’ Napokat, valamint egymáshoz kíssze, azon-képp’

egymástól mind-úntalanúl helyeikre taszíttsa.

Éthernek nevezék. Elmés tsuda-szernek itélnéd,

hogy-ha sok egymás köztt vívó díszével elődbe

állna. Nem-is nyernek soha semmit vélle Szülőji.

Mert ismét kérdhetd tőllök: Mi feszítti az Éthert?

Új folyadék-e talán? És ezt? Új Éther-e meg-meg?

‘S végtelen illy kérdések utánn el-végre tsak annyit

tudsz ez Erő bel-vólta felől, mint annak-előtte.

Még többet mondok: valamint a’ testi tehernek,

úgy általlyában az Erőnek tudni mivóltát,

nem dolgunk. Titok ő minden-képp’ vékony eszünknek.

Vagynak míveletek: láttyuk, sőt mérjük-is őket:

tudgyuk azon-fellyűl, hogy ezek mindenkor okokból

származnak. ‘S az imilly okokat mondgattyuk Erőknek,

a’ nélkűl, hogy, mik legyenek? ki lehetne tanúlnunk.

Nem vólnék első hogyha azt Istennek alajtnám.

Ő tart-fel mindent: ő hordozgattya hatalmas

karjaibann a’ Főldet, Eget, Zsellérivel eggyütt:

benne vagyon, mozog, él minden: nem nézi henyélve

emberi Mester-ként meg-tett munkájit: öröktől

fogva teremt, ‘s fog-is úntalanúl alkotni örökké.

Vagynak ugyan, kik az Istentől alkottnak alíttyák

ezt az Erőt, úgy, hogy kezdettől fogva leg-ottan

a’ Természetnek tétettvén széles ölébe,

most már, régenten ki-szabott törvényre, szünetlen,

szorgos kéz-vezetés nélkűl, maga meg-tegye tisztét.

Tsak felső gondot visel ő léttére az Isten.

Mint mikor a’ már kész kerekes gépelyre az Órás

terhet akaszt, ‘s ott haggya magán ingadni; ki-vévén,

hogy mozgást okozó terhét fel-vonnya koron-ként.

«A’ Mindenségbenn (így eszmélkednek ezentől

a’ nevezett Bőltsek) nem eredhet semmi magától.

Mástól van minden. Vagyok én. De szülőim’ öléből

vettem lételemet; valamint ők meg-meg’ övéjktől

a’ magokét. Ezek-is másoktól lettenek ismét.

És így mind végig: míg olly egy Párra találunk,

mellynek az Istenség önnön-maga ád vala lételt.

Így kell minden egyéb dolgokról szóllani szintén,

így az egész Mindenségről. Mire nézve Világunk,

melly mástól eredett dolgok’ sommája, hasonló

okra tekéntve, nem önn’ erejéből támada: inkább

más egy tőlle külömb állat vólt, a’ ki teremté.

Mert ha Világunknak leg-kissebb része külön-ként

romlandó, ‘s mind-úntalanúl változni töreksző:

Ő maga-is nem örök, nem változhatlan. Az Isten

ellenben, mert létte’ okát foglallya magábann,

állandó, szükséges, örök. Mire nézve amattól

minden-képp’ külön állatnak kell őtet alajtni.»

Így ők. Ám de beszédgyekben két-féle tsalárdság

fekszik. Mert, ha Világunknak nevezettye tsupán-tsak

a’ szerek’ és testek’ sommáját zárja magába,

nem pedig egyszersmind az Erőt-is, melly az idétlen

szert és formátlan testet képezte, ‘s időn-ként

képezi, akkor ez a’ nevezet tárgyára nem illik.

Hogy-ha viszont ezen íge alatt az Erőnek-is adsz helyt,

mint mondhatd, hogy az illyen Erő a’ testi szerek-ként

romlandó, ‘s bel-vólta szerint változni töreksző,

és így szükség-képp’ alkotmány? Nem-de mivóltát

által nem látván, egyedűl tsak míveit érzed?

Vagy tán azt véled, hogy külső míve szemedbe

nem tünvén, maga-is meg-változik, és el-enyészik?

Ott ugyan a’ hol szer, vagy test nints, nem veszed észre

a’ terhnek mívét: de azonban, vaj! mi hibásan

vélekedel még-is, ha imitt nem lenni alíttod

azt az Erőt, melly minden szert a’ Főldre le-tóldítt.

Vígy oda szert: és míveletét meg-látod azonnal.

Így a’ többiek-is, bátor szemeinkbe ne tünnyön

munkálódások, munkájokat űzik örökké.

«Úgy de talán az Erő a’ belső testi Mivólthoz

tartozik? A’ Testet képezvén, képzed amazt-is?

Semmi viszont ő-is, mihelyest a’ Testek enyésznek.»

Bár-mit előbb, mint ezt! mert így, valameddig ezeknek

nem változtatnád bel-vóltokat, addig azoknak

szűntelen eggyenlő-képp’ ismertetni kivűlről

kellene azt az Erőt, melly abban zárva lakoznék.

Ám de nem ezt mondgyák a’ tett természeti próbák:

mert, ha tsak eggyikből a’ másik helyre le-tészed

a’ Testet, bel-vólta szerént nem változik úgy-e?

És még-is: mennél közelebb’ viszed onnan az Osztó

kögtől a’ Főldnek bár-melly sarkához,

terhe is egyre nagyúl. Fogy majdan, hogyha magasabb

hegyre viszed, ‘s nyoltz-száz-hatvan mértt-földnyire fellyebb

négyszer lessz kevesebb, mint főld színtt nyom vala, terhe.

Hogy-ha tovább egy sík táblán két vissza-pötződő

tsont-glyóbiska közűl függősen ütődik az eggyik

a’ másikhoz: amaz, mellyel közlötted erődet,

el-nyugszik töstént, és ez, melly áll vala, el-fut.

A’ ki tehát az Erőt a’ Test vóltának alajtya,

mondgya-meg: ennek amaz bel-vóltát adgya-e által?

Légyen elég! Mert számtalan illy jelenések akadnak

a’ gazdag Természetben szemeinkbe napon-ként,

mellyekből ki-tanúlni lehet, hogy az, a’ mit Erőnek

mondunk, szinte magán-álló, ‘s külön állapot attól,

a’ mit az érzések’ szerszáma le-festhet eszünknek.

Tsalfa tovább az előbbi beszéd: mivel, a’ mit az első

tételbenn állít, ismét meg-rontya utolsó

bé-fejezésében. «Nints (úgy mond) semmi magától:

van hát egy kút-fő - ezt hozza-ki végre belőle -

melly mástól nem ered.» Van hát és nintsen-is, úgy-e?

olly állat, melly létte’ okát foglallya magában?

Hogy-ha tsak a’ Testek’ külső ábrázatit érted

a’ szernek más-más elegyíttődésivel együtt:

akkor ugyan jól mondhatod azt, hogy semmi magától

nintsen; mert ezeket láthatd változni napon-ként.

Ám de nem így szóllhatsz az Erőről, melly amazokbann

a’ formát, ‘s elegyűlődést változni tselekszi.

Lelsz-e tsak egy jelenést, az egész Természetet által-

nézgetvén, melly ezt az Erőt változni tanítná?

És ha találnál-is: mondd, kérlek, mennyire mennél?

Hogy-ha talán egy tőlle-külömb kút-fői valónak

állandóságát ki akarnád hozni belőlle

eggy illy tsalfa beszéd által, melly a’ mit az eggyik

tételbenn épít, ugyan azt el-végre le-dönti?

Jobb hát azt az Erőt, melly, a’ mint alkota mindent,

úgy fenn-tart, mozgat, képez, változtat időn-ként,

és éltet mindent, egyenest Istennek alítni.

Bár-mint eszmélkedgy, ollyan kút-főre jövendesz

mindenkor, melly létte’ okát nem vette kül’ októl.

Mondd hát: m’ért egyenest az Erőt nem tartod imillynek,

nem lévén okod, azt mástól eredettnek itélni?

Nem-de, haszon nélkűl halmozni valókra valókat,

nem szabad a’ Bőltsnek? Rövid úton jár az okosság?

Ám az-alatt nem vítatom azt: hogy az Isteni vólthoz

számláld a’ szereket, vagy, mint sok hajdani Bőltsek,

Isten’ részeinek gondold a’ testi valókat.

Vagy nem egyéb tsupa látásnál a’ testi közönség,

vagy leg-alább bel-vólta szerént maga nem bir Erővel.

A’ Test tsak szenved, ‘s úgy haggya magára mivelni,

mint szerszám, az Erőt; és hogy-ha viszontagi mívvel

tetszik-is a’ vett mív ellen törekedni: nem önnön

vóltából ered ez, hanem a’ visszályos Erőtől.

Hogy-ha tovább az lenne talán veszedelmes előtted,

hogy majd így a’ Rossz’ Attyává tészed az Istent,

gondold-meg: hogy ez’ óráig még senki határit

a’ rossznak nem tudta ki-jegyzeni; ‘s a’ mit az eggyik

rossznak vél, sokak azt ellenben jónak itélik.

Értheted ezt amaz úgy-nevezett erköltsi gonoszról,

szint’úgy, mint arról, a’ mit természeti rossznak

mondanak a’ Bőltsek. Hány rossz, hány durva gonoszság

jár közttünk az igaz jóság’ színének alatta?

‘S hány jót tart a’ tompa Világ erköltsi gonosznak?

Ám-de az út-félen mit járok vélled? Akármelly

vélekedést válassz az erőről, erre felelni

mindenkor köteles lészesz, ‘s mindenkor az’ egyre

vissza-szorúlsz, a’ mit mindnyájan vallani szoktak:

nints rossz, melly az Egész’ bizonyos hasznára ne vállyon.

Isten hát az Erő, melly mindent rendel az Égenn

és Földön, ‘s ő szinte az-is, melly alkota mindent.

Sőt, valamint bizonyos törvényhez szabja napon-ként

munkájit: bizonyos törvényhez mérte azon-képp’

míve’ teremtését, mikoronn a’ durva zavarból

Égi Tekéinket bölts kézzel rendre ki-szedte.

Szám, terh, ‘s mérték vólt, mellyhez munkájit igazlya:

szám, terh, ‘s mérték vólt, mellyhez kezdetkor igazlá.

E’ három nyilván tündöklik az Égi Tekéknek

táboribann, és Gömbölyegünk’ valamennyi kitsinded,

és nagy részeibenn. Ez uralkodik itten az élő

alkotmányokban: ez amott a’ bánya-erekbenn:

ez ragyog a’ gyönyörűn-festett Növötényi Világbann.

Ehhez mérséklik szorgalmas kézzel akármelly

míveiket, mikoronn a’ fő ÉSZ’ isteni karját

itt-lentt apróban követik valamennyi szerentsésb

emberi Mesterkék; ‘s munkájokat akkor itéllyük

tsak szépnek, jónak, ‘s rendesnek, hogy-ha belőlle

a’ szám, terh, ‘s mérték kémlő szemeinkbe lövődnek.

Ó hát, Tí! kik az Istenség’ titkába (szerentsés

kémléssel mívének örök törvénnyit időn-ként

újjúló jelenségekből majd egyre ki-tudván)

olly méllyen bé-törtetek; ó GALILÉI, KOPERNIK,

nagy NEVTON! legyetek tehetős segedelmeim akkor,

majd ha meg-írandom: mint ábrázolta Napunkat

a’ nagy ERŐ az Egek’ szörnyű térjére ki-széllyedtt

zűrzavaros szerből. Mint vonta-ki annak-utánna

fényetlen Gomolyink’ nyáját a’ Napnak öléből,

és a’ fényt-hányó gőzökből öszve-akasztaltt

Tsillagokat, Népünk’ vázit: mint meg-meg’ az odvas

Hóldakat annyokból. Mint ékítette-fel oztán

Főldünket gyönyörű, bátor sok-féle darabból

rend nélkűl fel-tornyosodott, bértzekkel: az álló

tengerrel, ‘s a’ folydogaló patakokkal: az élő

fákkal, ‘s fű-szerrel. Mint ábrázolta-ki lelkes

állataink’ népét: és mint el-végre szerentsésb

lelkünknek mester-szerszámú földi lakását.

Lelkünknek! ki, miként e’ fő, ‘s forrási Erőnek

része, hasonló-képp’ meg’ hozzá vissza törekszik.