A természetből

Lányszív, ha sok a búja, megreped;

Hős férfié utóbb kővé mered.

Mely szikrává törik, mint a koha,

De meg nem lágyul az többé soha.

Villámot hány az ég, majd megszakad;

A kemény kőszirt állja - és kacag.

Hadd üsse, rontsa, fáradjon bele

Az istennyila: nem gondol vele!

Égesse le a kopár ormokat,

Úgysem terem többé virágokat!

Ne is kimélje dacos homlokát,

Nem kér kegyelmet tőle - ő sem ád!

Mert bár ha nincs többé öröme, búja:

Van olthatatlan égető boszúja,

Mit magzatként rejt, éleszt minden órán

Mélységes méhében, miként a volkán...

Jaj akkor néktek, ellenségei!

Ti környékének pára gőzei!

Kik gyülekezve a felhősereg

Hadában villámokká lettetek,

A védtelenre lerohantatok,

S fölötte állnak palotáitok.

Üszökbe, lángba borul majd a nap,

Egyszerre a tűzláva mind kicsap,

Alattatok megint, reped a föld;

S ha majd a rémület mindent kiölt:

Csontjaitok rakásra égeti,

S sírjaitokat is betemeti!