A TEST CSODÁJA

Ámultatok már néha, mily csodás

Világ a test, az ős sejt-tömkeleg?

A bennem zsúfolódó különös

Csodákra én riadtan figyelek.

Mily csoda ez: Hamlet vagyok, borús

Vándor, ki célom s utam nem tudom,

S mégis bennem ezer és miriád

Mozgás rohan biztos célú uton.

Mosolyognék egy új, szép friss mosolyt,

De a szív bíborló öbleiből

- Sejt sejtnek adja - száll már biztosan

Szememig a vén könnyek vödre föl.

Dacolnék új, szép daccal, ám kemény

Szájam körül már csöndes árkot ás,

Szelíd és gyáván reszkető mosolyt

Az ős alázat és megalkuvás.

Henyélnék, ó, hisz csak henyélni jó,

Ülni a napban. Minek a robot?

S agyamon ezer apró kalapács

Veri a marsot: az időt lopod!

Lázadnék: nem leszek rabszolga már!

Halált! S csípőm körül már isteni,

Álnok tüzekkel bizserget a vágy:

Élni s új rabszolgákat nemzeni!

Ki tette ezt velem? Ó, emberek,

Ki tette ezt velünk? Ki oltja át

Bús testekből új bús testekbe az

Örök parancsok sötét csapatát?

Neki mindegy az én, a bús egyén,

A gép a fontos, mit testünkbe rejt,

Hadd szorítsa idegen titkait

Nemzedékről nemzedékre a sejt.

Vázlatok vagyunk valaki kezén,

A sok torz vázlat szemétre kerül,

De hátha egyszer teljesül a mű,

Hátha az Ember végre sikerül!