A TESTVÉREK.

Valának mindnyájan egy háznak gyermeki,

De más célon s jövőn ábrándozott kiki;

S egymást, - nem férve a közös fedél alatt, -

Bú nélkül elhagyák... utjok külön-szakadt.

Emez járt a csaták bús mezején, - ahol

Az ember jól, nem jól, vért, éltet pazarol; -

Dicsőséget szomjaz, csak hirnév kell neki,

Zászlaját magasabb szellő nem lengeti.

S valamint nyomtalan már annyi elveszett:

- Ekkép keresve a nagy emlékezetet, -

Őt is, mig eseményt esemény követe,

Elnyelte az egész tágas gyürűzete.

És amely sima volt s borútlan ezelőtt:

Visel most homlokán babér helyett redőt;

S lelkét, mint a beteg, kit a láz megrohan,

A mult képeivel zaklatja kínosan.

Amaz tengerre szállt; s környezve sok veszély:

Az ösztön jajt kiált, a kincsvágy súg: ne félj!

Az árboc elhajolt, a gálya megrepedt,

S ő - elébb-lóditá a kormánykereket.

A mélyben drága gyöngy, a parton sárarany,

Megmentve a hajó s mindazzal rakva van,

S vigan repül, de most - zúdulva bősz habok,

Tajtékozó örvény sodrában kanyarog.

A hajós szemein s lelkén homály terűl...

S a parton eszmél fel, koldúsan... egyedűl;

Hol van kincsem, hajóm? elkékült ajka mond,

S mit markában szorít: nedves, sivó porond.

S a harmadik? ennek a legjobb rész esék,

Hirnél, kincsnél nagyobb: tudomány, bölcseség;

Multnak sirján olvas roncsolt feliratot,

Mély, rejtelmes tanok titkába elhatott.

De mily parányi fény! s mily rengeteg sötét...

Kavicsot őrzött, mint a bölcseség kövét;

S a rendszer, mit pedig öröknek tarta már,

Egy kis lendűleten ledőlt, mint kártyavár.

És kétkedik, tagad, - majd botlik, tévelyeg...

Éltét, e nagy talányt roszúl fejtette meg;

Tud, - és semmit se tőn a szentebb oldalon...

»És bölcseségében sok búsulás vagyon!«

Midőn megtört a sziv, reszketeg lőn a térd:

Mindhárom egymáshoz, a házba visszatért;

Miképen a tóból, ha dacosan kicsap,

Megint lassan oda szivárog bé a hab.

,Jertek, jertek ide, kiket megcsapdosa

A boszuló végzet lángélű pallosa!

Kiket a boldogság egymástól ellökött:

Oh, légyünk újra egy a szenvedés között!

Oh, jertek! hí a ház, vár a közös telek...

S busongó tájai megint feldíszlenek;

Hir foglya! a legfőbb dicsőség abban áll:

Ha itthon, bár kicsiny, de holtig hű valál!

Ne légy a tengerek mélyében gyöngyhalász:

A négy folyam között drágább kincset találsz!

S te, akinek lelke tudás miatt eped:

»Beszélj e földdel, s ez megtanít tégedet!«

Ingatlan szeretet vezessen egyaránt

S egy célra: észt, szivet, - erőt és tudományt!

Mikép tart és mozdít sok szálat a zuboly,

Mig lész erős szövet, s mind hűn egymásba foly.

Drágát, becsest, mindent, mit a világ teremt,

S hűségedért kinál: nézz mint értéktelent!

És bár a sors kegyét dúsan halmozza rád:

Soha boldog ne légy, - ha nem boldog hazád!’