A TETÉTLENI HALMON

Még áll a domb s én állok a felett,

Játszik velem bűbájos képzelet.

Csekély a domb, alig emelkedő,

Ormán csak fű, nem a bérc fenyve nő.

Csak, mintha pajzán szélfiak szeszélye

Egykor magát mulatta volna véle,

Midőn a porba’ játszván, mint szokott,

Fövényből a pusztán csibét rakott.

Vagy mintha ember hányta volna nemrég...

Ki gondolná, hogy százados nagy emlék!

Hogy épen e halmon verette sátrát

Honunk szerzője, diadalmas Árpád!

Innen tekinte szét uralkodó

Szemekkel a vitéz honalkotó.

Le a Tiszáig, melyen túl ama

Berek sötétül, a táj karama,

S le Alpárnak, hol a kevély Zalán

Földönfutóvá lesz... holnap talán!

Ma még a zászló mind nyelére függ,

Ma még a harclovat békózza nyűg;

Békén legelnek a halom körül,

Ropogva, mint láng, mely avarba dül.

Egy ménes ez, egész a látkörig,

Hol a nap fénye játszva megtörik.

Csúcsos süveggel a tengernyi sátrak

Elszórva mindenütt, - s a dali bátrak,

Mint a köpűből méh, ha rajt ereszt,

Körüldongják a szellős ereszt.

Itt ősi dal zeng bujdosó Csabárul,

Bús vígalomban a szív öble fájul;

Ott kancatejnél, mely borrá megerjed,

Harsány mulatság nyers lármája gerjed,

Mig ösztörűfán egy-egy vizsga kém

Függ, mint árboc fölött hajóslegény,

Vagy egy vezér, a hadnak pásztora,

Vágtat s nyomán fölkél a föld pora.

Megszólal egy kürt napnyugat felé,

Csatára hívó - ez a Lehelé...!

Nem, nem, - csak a szomszéd Abony vagy Törtel

Kanásza múlatá magát a kürttel.

Gulyát növel a tábor helye s ők

Alusznak régen, a honkeresők.

De te virulj lábuk nyomán, Tetétlen!

Bársony füvet, sarjút tenyéssz a réten.

Hogy a kaszás ha egymást sarkalá,

Kövér rend dőljön a csapás alá.

Terhes kalászok habzó aranya

Borítsa földed, - s a csinos tanya,

Mely ott fehérlik zöld fasor megett,

Hordjon magán jólléti bélyeget;

Körözze mindég színe-telt majorság,

Hogy lássa hasznát Isten, ember, ország, -

És álljon a domb, a multak jele,

Kímélve bánjon a vész is vele.