A TITKOS BETEG.

Büszkén lépett az ifju a világba,

Mely nem töltvén be a nagy álmakat:

Más nép között keresni jobb szerencsét,

Sarut köt és vándorbotot ragad;

Frigyet sért és szent kapcsot pártütőn bont,

Könnyelmüen elhagyva a szülő hont.

Az idegen földön mosolygva fordul

Feléje a szeszélyes sors kegye;

Édes, becses hull ösvényére - s annyi

Ok versenyez, hogy boldoggá tegye.

S nehány év hogy lefutja perceit:

Alig van futni mért, kivánni mit.

Palotája kies vidéken épült,

Hol a dús természet csudát mivel,

Fedvén dombot s tetőt órjási fákkal,

A völgyet szép, gyöngéd szülöttivel;

Lenn gyors folyó, a rét abroncsa, hol

Az áradat kövér síkot locsol.

Bőség s öröm, béke s erény a házban,

A bennlakók orcái fénylenek;

A nő, az uj hon szőke szép leánya,

Szelid, nemes, - vonzalma mély, meleg

S melyet örök jókedv s játéka hord:

Festői kép a kis gyermekcsoport.

A hála a szilárd polgári érdem

Arany könyvébe irta már nevét:

Szava döntő a nép közt s a tanácsban,

Ha jót dijaz s fenyíti azt, ki vét.

Ügyefogyott, szegény fennhangon áldja,

Szivének sincs titkon magára vádja.

Szerencsés, dús, tisztelt, - és mégse boldog

Tagadja, rejti bár, de hasztalan!

Arcán, lényén sok rendkivűli jel szól,

Hogy e szivnek titkos, nagy harca van.

A hab szabálytalan rengése fent:

Mélyen rejlő nehéz sziklát jelent.

Előtte a felséges táj kietlen.

Roppant ó vár csak puszta kőhalom,

Az emlék, hir s a hold bűvös világán

Nincs ősi árny a bástyán, a falon;

S bár volna megjelenniök szabad:

Nem ismerné a halvány árnyakat.

A nap nehéz, ez éj nem hoz nyugalmat.

A feléje kik szeretve hajlanak:

Övéi közt is bús, redős e homlok,

Mosolyg bár a nemes, szelíd ajak;

Verőfényes, nyájas völgy ez, - felette

Rideg szirt az, sürű köddel befedve.

Kit a csend nyom, megrezzent a zaj, a nyert

Hozsánna, melyet a hű nép rivall, -

Távol mereng, és lelke nincs jelen, ha

Mulatva űl meghitt barátival,

A kéz, mely gyászt nem oszta senkinek,

Kezet szoritni gyors, de jéghideg.

A kor halad s az évekkel nem enyhűl

E néma harc, talányos gyötrelem:

Ah, ellene a széles föld határán

Gyógyfű csak egy távol mezőn terem.

Az a nagy s régi baj: honvágy, - az a

Gyógyfű-termő föld: a kedves haza.

Oh a honvágy...! mit a hű bujdosónál

Nem enyhit a szerencse, hír, vagyon!

Magasb lelken még tetszőbb e nemes kín,

(E fénylő rozsda a színaranyon)

Mely bár emészt, gyötör, könyet fakaszt:

A szenvedő híven ápolja azt.

A honvágy, mely lelkünkhöz forrni tiltja

A földet és javát, ha idegen. -

Szegény beteg! sok évtől ő is úgy volt,

Mikép a nád a felvont idegen. -

Már-már repűl... Mit egykor zengni halla:

Haza hivá az a hang élve, halva.

S érezve, hogy közelget a határhoz,

Hol bujdosó pályája végi lesz,

Imígyen szól az írás Józsefével

Az ágy körül siró övéihez:

Áldásom rátok... de esküdjetek meg,

Hogy a szülő hon földébe temettek!