A TITKOS ÍRÁS 1919-1926

By Zoltán Somlyó

2026-05-02

November-éj volt, borzongós, hideg,

mikor csontjukat zörgetik a holtak,

mikor gyökerét rázva sok virág

nyarát siratja, gémberedve sorvad.

A Sándor utca házsora felett

éles szelek száguldtak el vihogva.

S a cégtáblák, mint fekete karok,

a házakon sötétlettek lobogva...

November-éjjek: csöndes zokogás!

nyári emlékek búgó rekviemje!

Mikor felzeng a szívek rejtekén

az ifjúságnak hamvadt önszerelme.

Mikor eszünkbe jut a sok madár,

amelyek egykor felszálltak ijedten...

És egy se szállhat soha vissza már,

de szárnycsapásuk még szivünkbe lebben.

Ó, mért is színez, mért fantáziál

a szív, e vézna, éhes, beteg festő!

Ó, mért lát kertet, rózsaligetet,

hol egyetlen bimbó búsul, egy feslő?

Minek zúgatja tengerek vizét,

mikor csak árva, kis bádog-csatornán

csurog a víz falusi ereszen

s villám szalad a kicsi templom tornyán?

Minek kavargat élő szíveket,

mikor szegényen jár, koldús-gunyában?

...Szegényes ágyban, álmatlan hevert

Felicián egy kis manzard-szobában.

Vastag falak közt hevert betegen,

bár névtelen volt ez a bús betegség.

Hiába bújnál tudós könyveket,

amelyekből e kór neve kitessék.

A fizikum oly ép, miként a makk,

csak éppen, hogy nincs mit kezdeni véle.

Az izmok között bús penész zokog

és megszakad az artériák vére.

A láb szeretne futni sebesen

és nincs erő, hogy ágyából kiszálljon.

A sziven bagoly huhog rémitőn

és hangtalan jaj hólyagzik a szájon.

A két karon sebeknek tűze ég,

de földi szem e sebeket nem látja.

És egy moloch jő: szemedbe nevet

és irtózatos szájöblét kitátja...

Felicián bámulta a plafónt,

amelyről egy bús villanykörte csüngött.

Egy szék támláján a hervadt homály

beárnyalt mellényt, nyakkendőt, meg inget,

miket levetett jó Felicián,

közönnyel, mintha nem is övé volna.

Mert bágyadt férfi volt és életúnt,

a szeme fáradt, arca meg mogorva.

Aludni szegény sehogysem tudott

ez életben, az éberben, a rútban.

Agyában a bú fúrt sötét utat,

mint gyémánttű egy hosszú alagútban.

Magányos utas volt e földtekén,

kihez senki se húzott, ki se féltett,

kinek élete félig élet volt

és minden tette elhibázott, fél-tett.

Éjfél után egy óra lehetett,

a lépcsőházból macskahang nyivákolt.

Majd ez a hang síróra, búsra vált

és alján forró, rőt sziporka lángolt.

Nászéjszaka lehetett odakint

a szellős, odvas, sötét kapualjban:

egy cica sírt szívfojtó keserűn

s egy macskahang dorombolt csöndbe, halkan.

A kis cica sirása keserűn,

minthogyha gyenge lánytorokból jönne:

jajgatva búgott és sikítva szállt,

egy szűzi lánynak szíve sajgott benne.

Feliciánnak szíve felneszelt

és felszikrázik mellében az ábránd:

rakosgatja emlékeit szegény,

mint matrózok a hajókon a kátrányt,

az indigót, a kávét, selymeket,

amikkel olyan messziről jövének...

S bizony, helyükön szegény mit se lelt

s felbúg szivében a szomorú ének.

Be jó volt otthon, gyermekkor ölén,

be jó volt nyári kertek közt henyélni.

Az életet csak lesni nagybohón,

csak várni rá, de benne még nem élni.

Nem tudni semmit, ami bizonyos,

csak sejteni sok mindent, ami kétes...

és nézni a konyhában álmodón,

hogyan készül a déli mákosrétes.

És nézni nyári délutánokon

a kerítésen át, a naptul resten,

hogy imbolyg el a sok parasztleány,

alma arcával, ringóan, begyessen.

Utánuk nézni, míg a szív dobog,

és lesni, lesni szoknyák csipkefodrát,

amely alatt nincs semmi, semmi más -

és érezni az ifjú vérnek sodrát.

Aztán osonva bújni el a hűs

szénapadlásnak homályos zugába

és elképzelni mindent, ami nincs -

fürödni képzelt, langy női ruhákba.

Vakító testet álmodni vadul

az illatos, zizzenve hajló szénán...

S elnyúlni aztán mámorittasan,

lecsüngő karral, zúgó fejjel, némán...

Feliciánnak ezen éccakán

eszébe jutott, hogy még ma is gyermek,

akit az ábránd és a képzelet

még ma is szögek korbácsával vernek.

Eszébe jutott, hogy ő itt maradt

a lelkével, mely sehogysem öregszik.

Mely szomjazik egy más lélek után,

amíg a teste tétlen, tunyán fekszik.

Eszébe jutott a multak ködén

jó Eduárd, nagybátyja, ez a furcsa

kékfestősegéd, aki kóborolt,

mert elveszett az életének kulcsa.

Ki hosszú volt és paraszti szavú,

ha estelenkint elkezdett mesélni.

De pajkos nyelvek azt mondták, hogy úgy,

mint ő, talán senki se tudott élni.

A bajsza szőke s igen hetyke volt,

kétoldalt szúrós csavarba pödörve:

ez volt a nőknek vágya akkoron,

az álmatag női sziveknek örve.

Gavallér volt valahol Kanizsán,

mindég a zsidó lányokat kísérte,

azt tartotta, hogy vérük fűszeres -

(később pár gyermeket kapott is érte...)

Dolgozni soha, soha nem tudott,

csak szívta az erős virzsiniákat.

Tönkre is tette néhány év alatt

az apját és a kelmefestő gyárat.

A mellénye mély kivágásu volt

s nagy kék gyűrűt viselt, akár a püspök.

S ha bárhová ment, nem feledte el

a kampós sétapálcát, az ezüstöt.

Ha eső hullt, egész nap hegedült,

valami kószalelkű trubadúr volt.

Nem dolgozott s nem parancsolt sosem,

amolyan hetyke, tunyalelkü úr volt.

Vére Feliciánra átragadt

s ahogy most éjjel Eduárdra gondolt:

megfejtette a nagy élet-talányt,

mig kint a macska bókokat dorombolt...

...Már reggel volt, a cingár szemetes

már csengetett fülethasító hangon.

És megindult a zűrös csoszogás

a hosszú, piszkos, visszhangozó gangon -

s Felicián még egyre éberen

feküdt a gyűrött és idegen párnán.

Átgondolá ő egész életét,

mely megfeneklett elhagyatva, árván.

S amíg a reggel szürke árnya kúszott

a durva színű szoba padlatán:

Felicián új gyógyszert írt magának,

miként valami naiv sarlatán.

Polgár leszek!... így szólt gyerekes daccal,

lesz énnekem is meleg tűzhelyem

s a józantalanságnak ím ezennel

keményen a hadat megüzenem!

Elég volt már a kósza éccakázás,

a kölcsönvett szerelmek vesszenek!

Legyintsék meg a szívemet a békés,

az áldott, csöndes, jó meleg szelek!

Egy rendes öltönyt vásárlok magamnak

és tisztességesen megnősülök.

Lesz legalább, ki jóétvágyat kíván,

ha délidőben ebédhez ülök.

Lesz legalább, ki rendbetartja holmim,

lesz mellettem egy kedves feleség.

A szomszédban épp most nyitotta boltját

s vígan pipált az ajtóban a pék.

S Felicián már látta is a kedves,

puha lakást s a kis konyhát, ahol

a feleség pecsenyét süt a roston,

míg a cseléd szép nótákat dalol.

S a hálószoba halvány ámpolnáját,

mely kisbabára szórja majd a fényt...

S Felicián máris felült az ágyban,

már új ember volt és mitől se félt.

Szent önbízó lett ő, aki még tegnap

kétségbeesett jövője miatt,

ki a napfénytől reszketett s a zordon,

hideg jövőtől meg visszariadt.

És már acélos, tetterős kezekkel

nyúlt kabátja után; és amíg

öltözködött, eléje színeződött

a szép jövő, a boldog, és a víg...

Kikeresett egy élénkszínü, omló

szép nyakkendőt és csokorba köté.

S a tükör előtt állva, égi fény szállt

kissé megtörött alakja köré.

És Felicián elindult hazulról,

a kávéházba reggelizni ment.

Elolvasta ott a lapokat sorba,

a napi híreket és a hyment.

S az apróhirdetéseket betűzve,

ajkára ült a gúnyos nevetés:

hát ez az, amit szerelemnek hívnak!?

hát ez az örök szent “egybekelés”?...

És csöndesen moralizálni kezdett,

akár egy konok, rendes, öreg “spisz”;

ki megrögzötten halálig erényes

s egy istenbe s egy feleségbe hisz.

És megdobálta ezt a romlott Pestet

lázadt lelkének kis köveivel

s szivének méltó fölháborodása

a cifra paloták fölé ivel.

Egy nőre gondolt, kinek nincs aranyja,

sem arcán festék, mesterkélt bibor;

ki szent hitet s áldott nőiességet

istentelenül lábbal nem tipor.

Kit jóerkölcsü tejjel tartott anyja,

kinek erszénye helyett lelke dús...

S dobogni kezd Feliciánnak szíve

és elborul a lelke, arca bús.

Hol keresse ez áldott, szűz Madonnát,

ő, kit a sorsa cölöpökre vert;

akit az élet, e hazárdjátékos

kegyetlen az alsók közé kevert!...

...S már este újra kislelkűvé vedlett,

a vendéglőben ürmöst hozatott.

És éjféltájon úgy lengett az utcán,

mint esőázott, gyenge moszatok.

A barátai messze elkerülték:

de ő még így is emberszív maradt.

És bandukolva a körúti csöndben,

a derűs kőemeletek alatt,

még ittasan is látta bús szemével

a lázas, boldog és szent víziót...

S bús kezével ketté akarta törni

az életet, e kőkemény diót!

A sötét éjben megszorult az ökle

s megfenyegette az ablakokat!

Az életébe vetett vak bizalma

az éj sötétjében le nem lohadt.

S lefeküdt otthon a szegényes ágyba,

hol száz gyűrődés száz álmot lehelt.

És úgy feküdt ott, mint akinek ajka

elfáradt, mert nagy kérdésre felelt...

Esténként az Andrássy úton sétált,

hol szépasszonyok, lányok rajzanak.

Hol a remények napról-napra élnek

s egy durva szótól el nem alszanak.

Hol nagyvárosi zűrzavart hazudnak

a nagy ívlámpák és a sok selyem.

Hol a szerénység, ez a bús gyalogló,

a kocsiúton menni kénytelen.

Itt sétálgatott hátratett kezekkel

szegény, megkopott, jó Felicián.

És tűrte, hogy az arcába vihogjon

a sok suhanva járó szép leány.

A könyökükkel meg-megveregették,

mint ablakot a jerikói lonc,

úgy ment a lármás, hetyke, nagy tömegben,

mint durva zsandár előtt a tolonc...

S egy édes, forró, végeláthatatlan,

szelíd regénybe álmodta magát,

melyből az író őtet kifeledte

s amelyen szivek száguldanak át,

míg az övével senki nem törődik,

a szárnyalásban bárha megszakad -

s e pillanatban a szerelem tűje

Feliciánnak szivébe szaladt.

A lombos fák alatt sötét ruhában,

amik suhogtak, mint a könnyű szél,

egy lányalak suhant a forró járdán,

libbenve lengő kalap szép fején.

Egy gyermekarcú, érett testü lány volt,

a termékenység karcsú angyala,

és felbúgott Felicián szivében

egy titkos óraműnek lágy dala.

Az arc, miként Murillo szende női,

szelíden hajló, gyengéd, gyermeteg,

mely örök-kérdő, szent csodálkozással

emel az égig egy dús termetet.

Az ajk, mint egy mesteri mívü erkély,

oly önbízóan áll a föld felett.

És rajt, miként egy alvó grófkisasszony,

egy szenderedve lengő szó nevet...

A homlok, mint a nárcisz szirma, fénylő

és messziről is tündérillatos.

A szem, miként a gyermeké, dacos szem,

kissé mosolygó, kissé haragos.

S szemet és ajkat érett kebel ringat,

mely, mint egy rózsa, olyan dús, teli.

S a kerek vállon könnyü selyemgallér,

kis zászlóként a szellő lengeti.

Egy gyermeké ez arc s egy szent anyáé

a termet, ez a Rembrandt-alkotás.

A test s a lélek hű harmóniája

kimondhatlan, csudálatos, csodás!...

Egy pillanat volt mindez... s újra eltűnt

a vízió, mint egy hullámtaraj.

S Feliciánnal emelkedni kezdett

a gőzölgő, olvadt flasztertalaj.

Akarta, ámde nem tudott megállni,

félt, hogy megfordul s utána szalad

s letérdel majd előtte, ott az utcán,

az opálfényü nyári ég alatt.

És itt, habár nem illik, én bevallom,

a nyájas olvasó is sejti tán,

hogy rendkívüli, furcsa ember volt ő,

nem rendes ember, jó Felicián.

Vagy rendes ember-é, akinek nincsen

foglalkozása, csak úgy éldegél,

máról-holnapra, komoly alap nélkül

e komolyságtól zúgó földtekén?

Akinek nincsen egy megszabott útja,

ki percre percet perget álmatag.

Ki ma még mindent szívére szorítna

s holnap már mindent, mindent megtagad.

Kinek ma itt van, holnap ott lakása,

mert nem köti őt sehová se rög.

Csak mint a csiga kisgyerek kezében,

az élet ostorától úgy pörög.

Vagy rendes ember-é, ki minden reggel

új országot köszönt és új napot?

Új életet kezd minden napsugárral

és minden napsugárral új halott.

Ki nem épít és nem rombol, csak tűri

az életkáoszt s benne önmagát:

egyszóval költő volt, rímek rovója,

csukott szájjal dalolgatta dalát...

Lihegve dőlt egy ház poros falához,

valahol fönt, az Opera körül.

És jönni látta a boldog jövendőt,

amely szeméről mindent letörül:

a sok-sok szörnyü szomorító képet,

mely rossz órákban rakódott oda. -

Jön, jön feléje a szép régi álom,

az álmodott, a várva-várt csoda!...

Szent fluidumként pergett a szivébe

a lányalaknak fénye, amidőn

továbbhaladt a zajos utca szélén

s végigtekintett sok szép lenge nőn.

Ezek mind: csupa halovány utánzat!

Játékszerek, belül mind csupa kóc.

Úgy imbolyognak festett szívvel, arccal

az élet felszinén, mint a bohóc.

Csak egy-egy vonal, szürke ákom-bákom

mind, nem egyéb az érett férfinek,

ki a mély titkok hieroglifáit

böngészve, hűs mosollyal érti meg!

Ki tudja, hogy a földi szerelemben

ha nem nyerhetjük el, mi kell nekünk:

nem fogadhatjuk el, mi könnyü, olcsó -

mert drága árért fordul ellenünk!...

S hogy hánykódva a lanyha éccakában,

e nőre gondolt jó Felicián,

az egész képre emlékezni kezdett -

a játszma máris billenő és vesztett,

mert volt ott még egy, még egy furcsa lány...

Emlékezett, hogy ott a szürke járdán

nem egymagában szállt a tűnemény:

karján egy furcsa, diabólikus nő,

rejtett ravaszság csillogott szemén.

A homlokán két nyugtalan szemöldök,

s mi női arcon oly rút s beteges:

a kétes jellem görbe iránytűje:

a hajlott orr, amely szagokra les...

Hosszú karok, mik kihívón kaszálnak,

korcs nőstény, kinél megtorpant a nem.

S Feliciánt, e nőre emlékezve,

elfogta egy felsajgó félelem.

Az ily barátnő nem jó bizonyítvány!

De hátha puszta ismerős talán?...

És másnap meglátta őt újra este,

a karján ott a görbeorru lány...

Utánuk ment és bár nem hallgatózott,

sok olyat hallott, ami szörnyüség:

fanyar dalát a kihívó szavaknak,

amiktől a férfiak felkacagnak,

gyújtván őket szívbéli könnyüség.

Egy-egy tekintet jobbra is, meg balra,

az ajkuk nyílott egy-egy olcsó dalra,

ott kint az utcán, ezer szem előtt...

Ó, Istenem, mily anya szülte őket?

Ó, Istenem, vajjon hol nevelődtek?...

S Felicián kételye egyre nőtt.

És látta, hogy a rút leány majd erre,

majd arra kacag hetykén, szenvtelen.

A férfiak megállanak vihogva,

a tekintetük sértő, szemtelen.

De ők csak mennek, két feslett rakéta

tudatlanságnak kétes égivén -

S Feliciánnak mérges nyíl szaladt át

a szerelemtől vonagló szivén.

Egy titkos érzés azt súgta szivébe,

hogy ez a másik annak veszte lesz!

(De aztán lassan elpirult az arca,

mert férfiszégyen lelket fűszerez.)

Honnan képzel ehhez jogot magának,

hogy egy idegen lánynak életén,

mint zongoránk poros hátán, ujját

így végighúzza gyáván, könnyedén!

Hisz mindössze csak egyszer-kétszer látta,

és semmi több, még nem beszélt vele.

És nem lehet joga, hogy életébe

hivatlan szemmel meredjen bele.

Talán csak puszta látszat mind e lenge,

ledér, kacér, vad pantomímia!...

És hallgató, zárt ajkkal nézte őket,

e lengve lejtő, talányszerű nőket,

mint egy balzsamba pólyált múmia.

És életét, mint ó-pincéknek dombját,

zavaros, buja dudva lepte el.

Oly ember lett, kit egy női mosolynál

egyéb már nem hív és nem érdekel.

Nem dolgozott és lompos lumppá vedlett,

bohémtársak közt lanyhán éldegélt.

A pénztelenség rozsdás, bús lakatja

kopott ruhákba láncolta szegényt.

Így jelent meg, mig szégyen égett arcán,

a züllött kávéházi karzaton,

hol bús zseniknek társasága trónolt,

egy furcsa színü, rikító szalón.

Szagos mügével táplálkozó, renyhe

gáminek, zsibbadt, vágyó agyvelők,

mikből a tettnek kemény acélrúdját

kimozditották feslett, durva nők.

Vad piktorok, kiknek borús ecsetjét

az ördög tartja fogva, s ők ezér

az eljövendő szent jövőbe bíznak,

amelyről csak a tunyaság beszél.

Tehetséges poéták, kik a rímet

a témájuk fölébe helyezik.

És aki mást mond, az komisz eretnek,

azt ünnepélyesen lefejezik.

Stíl nélküli novellaíró-tábor,

vitatván, hogy a tétlenség mi jó.

S regényírók, akikben nincs egy csöppnyi

fantázia, szín és konstrukció.

Vastag szivarral dugják bé a szájuk

és oly nyugodtak, mint az angyalok

a barokk stílü mennyezet alapján -

de reményeik óriás-nagyok.

Felicián leült a rossz diványra,

melyből a lószőr kikívánkozott.

Egy borzas festő habzó szájjal éppen

a nagy Cézanne fölött vitatkozott.

Azt mondta rá, hogy nincsen létalapja,

hogy ravasz ál-praerafaelita...

S ahogy Felicián leült helyére,

abbamaradt az értékes vita.

Egy ifjú piktor mellé ült, ki újdon,

szűz felfogásban rajzolt akkoron;

Hennernek hívták, jó bohó fiú volt,

kissé híres már a piktor-soron.

Franciával keverte azt a módit,

amely magyar volt, s csupa förtelem.

Tehetséges volt, üres lelkülettel,

kissé konok, kissé erkölcstelen.

Felicián mesélni kezdte néki,

hogy milyen árva, milyen elhagyott.

Hogy a kutyánál, annál is kivertebb,

hogy valóságos útszéli halott.

S hogy ehhez még szerelmes is, sötéten,

s reménytelen; s leírta azt a nőt...

S amíg beszélt, Henner csak ámult-bámult

s a rossz díványhoz szinte odanőtt.

- Hisz nővérem e nő, kit ily rajongva

tükröz szemed és dicsérget a szád!...

No jó, öreg, majd bemutatlak néki,

csak légy nyugodt, majd lesz gondom reád...

S Feliciánból vulkán tört magasra,

az égre írva forró betüvel

egy lánynevet, a szép Aníziáét,

egy égi fénnyel írt iniciálét,

mely minden csillagnál szebben tüzel...

Ki tud egy költőt elkisérni útján,

mikor szerelmi tébolyban lebeg?

Mikor lelkében ihletre ragadják

az átkozott, a gonosz végletek.

Mikor a világ közepére lépve,

úgy érzi, hogy minden csak tőle függ.

Hogy az angyalok mind az ő leányi

és tőle kapták szépségük s nevük.

Mikor az ajkát nem tudja lezárni

s a szíve nyitva, mint egy rossz szekér,

amely felhőkről álmodik s döcögve

zörög, zörög s bizony nem messze ér...

Felicián azt hitte, hogy király lett

s hogy örök pünkösd nyitott rá kapút.

Úgy lépegetett, mintha csupa bársony

és rózsa lenne alatta az út.

Még este elment ürmöst hajtogatni

s rubinnak nézte az ürmös szinét,

míg messziről, a szerelem honából

felzengett, lágyan egy álom-spinét...

A feje már elkábult egy kevéssé

az alkoholnak gőzében; nyitott

szivével és szájával új reményt nyelt -

s a lelke lázas mélyéig ivott.

Aztán az ajka, mint egy prédikáló,

bölcs lelkipásztor, suttogásba fog:

Cyrano hetyke rímeit szavalva,

míg körülötte röpke élc forog.

S míg ott eveztek borharmatos ajkán

a foszfor-terhes, puffogó igék,

heves, mohó vágy kapta el a lelkét,

hogy elszédüljön, halálig igyék.

Hogy semmi, semmi ne maradjon abból

tompa fejében, ami a való,

hogy álomképek kússzanak a falra,

a reményadta szép, a csalfa jó...

Már nyakkendője bambán félrecsúszott

s két bús szemében könnyek árnya járt,

mikor Henner nevetve, nagy robajjal

kilökte a vendéglő ajtaját.

Feliciánhoz rohant s a borából

egy hosszu kortyot ivott szótlanul;

majd derűs arccal az arcába nézve

s kacagva csöndbe karja fele nyúl.

Fejére teszi gyűrődött kalapját

és az utcára kivonszolja őt...

S mintha a bor valóra váltna mindent -

ott áll a lány Felicián előtt...

- Elhoztam őt - szólt Henner, és szemében

a büszkeségnek fénye fellobog; -

s beszéltem érted, tudtam, vén iszákos,

hogy itt leszel. Legyetek boldogok.

S Feliciánnak a lába bokáig

mintha a földbe sülyedne, szegény.

A szégyen és a zavar kipiroslik

az arcán és két szeme szögletén.

De Anízia, mintha mindöröktől

ismerné már, a szava oly meleg.

Meginti őt, hogy sokat inni méreg,

s Felicián pár kúsza szót hebeg.

Aníziának arcát nézi, nézi,

melyen a bőr oly krémes sápatag,

miként a vaj a hószínű kalácson,

májusban, mikor rózsaszín a nap.

S a lépteit, ez omló, telt csipőknek

elandalítón fáradt ütemét...

S Felicián elkapta csöndbe, lopva

tűzvészbe hullott, szikrázó szemét.

Majd apró-cseprő dolgokról beszéltek.

S hova mehetnénk? - így szólott a lány. -

S beléptek egy mozinak széles, hangos,

olcsó szíveket váró ajtaján.

Felicián bárgyún állt a sötétben,

nem tudta, hol van? merre és miért?...

S e pillanatban Anízia karja

megreszkettetőn az övéhez ért.

Fínom, meleg kezét feléje tárta

s magával vonta a zsöllyék közé.

Szegény Feliciánnal minden forgott,

s a vér megfojtja, ó, úgy érezé.

Az öntudatra nem lehet lakattal

erőszakolni azt, ami hazúg!

Jól tudta ő, hogy eme mozdulatban

a nőietlenség parancsa zúg...

Hogy aki lány, lélekben, testben szűzi,

az nem tesz ilyet soha-soha meg.

Ha bármily vágynak ostora is űzi,

ha hozzáérnek, szégyenlőn remeg...

Jól tudta ő, hogy mi az ideális,

az igazi, a gyöngédlelkü lány...

...De, hogy leültek, már a vére szólott,

s ott érezte a parfőmjét magán.

Az Otkolonnak citromligetekből

szívekbe zengő, friss lélekzetét,

amelybe nehéz Lorigant leheltek,

Lorigant, mely vágylüktető, setét.

S ott ülve a homályos nézőtéren,

a szűk zsöllyének puha bársonyán,

hozzája ért a combnak körteforma

kemény íve és fent a puha váll...

S amíg mindezt, mint kéjes meleg fürdőt,

magábaszívta mohón és vadul,

érezte, hogy most menekülni kéne,

el innen, gyorsan, el nyomtalanul!...

Mert ez a mély, e vérig és velőig

ható gyönyör, ó, nem az, ami kell!

Ami a békés, szent családi fészket

az istenig magasztosítja fel.

Hogy ez a lány nem nő, hanem a nőstény,

hogy ez a szív nem lélek, puszta vér,

amely porban véli magát királynak

s kegyetlenül követel, sose kér...

De - zsongitó dal szállt a zongorából

s a vetítőgép tompán berregett,

s a félhomályban néha ki-kivillant

a vajszín bőr a dús selymek megett...

S mikor kijöttek későn este, fáradt

sugárt hintett rájuk a méla hold.

S Felicián keserü szájjal tudta,

hogy játszani kezd véle egy kobold.

Hogy nincsen csapda, amely erősebben

tarthatna fogva férfit, mint a vér -

ez átkozott, e csalfa bíborfesték,

amelynek titkát hiába keresnéd,

a földből indul s csak a földig ér...

S a napok teltek, álmodóan szálltak

a buja vágyak kövér szárnyain.

A költő lengett messzi ligetekben

a dús hasonlatok uszályain.

Mérget kevert morális életének

kristálykelyhébe öntudatosan;

s a méreg olyan édes volt szivének

s ő fulladozva itta, boldogan.

Esténként már ott ült ő Henneréknél

s Anízia anyjával diskurált,

ki termetes, édeskés asszonyság volt;

és majd mindennap náluk vacsorált.

Biz eleinte nehéz volt lenyelni

a falatot a puszta asztalon,

melyre nem raktak sohasem terítőt,

oly furcsa helyzet volt, vígasztalan.

Papírról ettek, nem tehettek róla,

ez volt őnáluk a tradíció,

mit Felicián tiszteletbe tartott;

de meg-megfogta egy-egy vízió:

az otthoni, a tiszta kép, mig anyja

patyolatfehér abroszon terít,

ezüst villával s pengő ezüstkéssel,

az asztal fölé jámbor lendüléssel

áldástosztón kitárva kezeit.

Az egyszerű, az illatos, az áldott

sültburgonyának rózsaszín bele

a csillogó, a tiszta porcellánon,

mely áhitatos fénnyel van tele.

S az estnek békés, vígaszteli csendje,

a harmonikus, falusi család...

S Felicián, míg evett, képzeletben

átölelte az anyja asztalát...

De - ekkor már gyökeret vert a lába

az érzékeknek omló, süppedő

bizonytalan talaján, hol az erkölcs

fehér sugára ritkán tűn elő.

Aníziának gömbölyű, virágzó,

fehér karjára hajtá a fejét,

és teli szájjal szívta be a bőre

mandulaízü, langy lehelletét.

Már ekkor hallgatólagosan, csöndbe

menyasszony s vőlegény volt ez a pár,

a lelkük messzi, más-más régiókban,

nem illettek sehogyse össze bár.

A költő, aki zengésekre szomjas

és hűségről fon örökzöld-mesét.

A lány, ki egy férfiban nem lát többet,

legfeljebb rabját, éhes kedvesét...

S így többnyire a vérükön keresztül

beszélgethettek csupán. A szavak

Feliciánnak ajkán, ha kibújtak,

mint temetői fekete szalag:

úgy fonódtak rá ónnyakára, gyilkos,

vad szoritással, amely fojtogat -

a megnemértés kínpadjára kötve,

Felicián titokba sírt sokat...

A Hennerék lakása bús lakás volt:

olcsó pálmák közt kopott bútorok.

Nyűtt drapériák fönn a síró ajtón,

fölötte pókok, dolgos-botorok.

A fal mellett nagy szőttes, hátasdívány -

ó, szent trónus királynő-comb alatt!...

Az ágy fölött elzüllött ingaóra,

a mutatója egyhelyben maradt.

A falakon néhány keserű portré,

egy szélmalom s egy tébolyteli park.

Odébb egy furcsa, bősz kubista vászon:

egy cirkusz-bódé?... vagy egy katafalk?...

Ily bizonytalan minden: mintha kézzel

sosem nyúlnának itten semmihez;

minthogyha csak a mult s a jelen volna

s nem kérdeznék meg sosem, hogy: mi lesz?

A két ablak egy szomorún-homályos

utcára nyílott, ahol éccakán

le-fel sétált a szerelem-kenyéren

tengődve élő sok festett leány.

Fel-felkacagtak ők az ablakokba

a tisztességes nőkhöz, hogyha jött

az alkonyat s a munka tikkadt gőze

nehezen szállt a háztetők fölött.

Gyűlölet volt e kiapadt szemekben,

és a hullává csókolt sok kebel,

mint szennyes áron ringó labdarózsa,

oly aléltan, utálva mered el...

Aníziát e kép tartotta fogva,

maga se hitte, - öntudatlanul.

A lélek sokszor bújva, leplezetten,

mint éhes diák, titokba tanul.

Csak nézte, nézte még kislány korában

s mint nagylány is, előtte volt e kép -

az elcsúszott, buja szép női láb, mely

a sárba is selyemcipőbe lép...

Az átellenes üres telek bambán

ásítgatott sok nyári délután.

Hátul valami ócska gyár sipolgat

a kis bárányfelhők közé tunyán.

Vigasztalan, kilátástalan, kormos

bús horizont volt, amely a szemet

sötét színekkel halálra zsufolja

és bekormozza a tekintetet.

Szabad, szállongó léleknek van útja

minden mélységbül a magas felé.

De aki gyenge, ingadozó lélek,

nincs annak útja semerre szegénynek,

mi előtte van, abba lép belé...

Egy este is, hogy túláradt a lelke,

Hennerékhez ment el Felicián.

Anízia ott trónolt önfeledten,

valami ócska, tarka bús cihán.

Körötte anyja, meg a görbeorrú,

s fiatalurak, egész nagy sereg.

Máriás járta, kezükben a kártya,

mint babonás, diabólikus hártya, -

Feliciánnak szíve megremeg.

Mint aki vétlen a pokolba lépett,

úgy égette az arcát az a fény,

amely a langyos lámpaernyő szélén

szűrődött lanyhán. Ottan ült a vén

szabólegény, tíz ujja vásott bütykös,

rokonuk volt, így mondták, jó gyerek.

Minden ötpercben félreállt a szája,

és így kiáltott: Most biztos nyerek!

Odébb, közvetlen Anízia mellett,

hogy húsos válla az övéhez ért:

ott ült a furcsa, gnómarcú szinész, ki

minden ütésnél csöndben inni kért.

Anízia ilyenkor lanyha nesszel

felemelkedett és vizért szaladt;

míg a szinész, nagy loppal, észrevétlen,

lábujjhegyen utána kiszaladt.

Csak Felicián vette észre őket,

hogy összebújtak az ajtó mögött...

Fejébe szállt a vére, belesápadt,

e rettenetes, véres öntusákat

átkínlódván, a lelke megtörött.

S a harmadik, egy vad paraszti, durva,

ki festő volt, ajkán hóhéri dac,

félóránként így zúgott: már elég volt!

S Anízia így szólt rá: itt maradsz!

Mert mindnyájával lágyan tegeződött,

és Felicián, a szelíd, naiv,

bátran hihette, hogy minden szavával

mohóan titkos ölelésre hív...

Mert aki férfi, féltékeny a szóra,

a földre, vízre, még az égre is.

Csupán egész világot tudna adni,

szerelmének nyila a mélybe visz.

Egész asszonyt kíván egész szivének

és félti őt és félti önmagát.

Hogy látnia ne kelljen véres ívben

lehulló, fényes tündércsillagát.

Mert, tudjátok-e, mi a féltékenység?

A félelem, hogy elveszítjük hőn,

imádattal szeretett, drága kincsünk

egy átkos pillanatban, amidőn

az utcakő messzire viszi tőlünk,

a levegő segíti tüdejét,

az ég ragyog felette bíztatóan

s a tengerek hetykén így súgnak: jól van!

a szerelem lejárja idejét.

A szellők is a hóna alá nyúlnak,

a selymes vállat elröpítik ők,

mert mindent, mindent könnyedén legyőznek

és a jármukba hajtanak a nők.

S te ott maradsz, a vágy-e, vagy a szégyen? -

valami elfojt és torkonragad.

És nem tudod, hogy önmagadat öld meg,

vagy lökd a vízbe a nagy hídakat;

vagy azt kiáltsd ki széles e világba,

hogy rádhajolt egy nő és kirabolt -

míg meg nem ért majd senki és mosolygva

néznek reád, és kikacag a hold...

Felicián szivén a vád virágzott,

mint verdeső, mint csipkedő csalán.

A vádnak titkos, névtelen fulánkja

be-beszúrt néha a szíve falán.

A szemét is sokszor lehúnyni készté,

az ajkát is bezárni szigorún;

s a két kezét vak ökölbe szorulni,

míg minden vére fejébe tolul...

De néma maradt, fennen gyanakodni

hogy is mert volna ez a bús-szegény,

a nőre, akit egyetlennek vállalt,

kit ajándékba küldött a remény!

Kivel átszőtte élte minden tervét,

akire szent palotát épitett.

Akire feltett jelent és jövendőt,

nyugalmat, békét, bizalmat, hitet.

Mindég gyávának, kislelkűnek mondták

barátai, mert merni nem tudott;

s hogy a keserű vád kínozta lelkét,

most minden sebten eszébe jutott.

Bizonnyal ő az, kit a vád elérhet,

ki rosszat lát, bár nincs rá semmi ok,

a falon árnyat, felhőket az égen, -

minden kis mákszem őnéki titok!...

Így korholgatta önmagát, miközben

az idő múlott, már éjfélre járt...

S csak nézte, nézte szomjas pillantással,

szerelmes szívvel őt, Aníziát.

Vajas vonalu, tompafényü vállát,

mit pongyolája fedetlen hagyott.

Mert mindég, mindég pongyolát viselt ő,

sötétpirosat, lágy, omlatagot.

Amely a keblén átalvetve, lengén

hanyagul habos fodrokat vetett.

Felette ajka, ez a hasadt ringló,

gőgös mosollyal hetykén nevetett.

Jaj, óvakodj a nőtől, kinek ajkán

konok virág az oktalan mosoly.

Ki mindent, ami útjába kerül, langy

unalma párfőmjével meglocsol.

Kinek a száján ott virít a röpke,

a lepkeszárnyú, testszín könnyüség,

mert azt hiszi, hogy vidámság: az érték,

a lelkéből hiányzik ama mérték,

mely fölméri a könnyek bús hüsét...

Jaj, óvakodj a nőtől, kinek búgó

trillája van csak, mely a testbül él!

A kacaja: a testének beszéde

és e beszéd a poklokból beszél!...

Az embergőzös, zsúfolt kis szobában

már fojtó volt a cigarettafüst,

mit kettévágott a hold sarlójából

az ablakon beívelő ezüst;

egy kócos kis parasztcseléd becammog

s a két ágyat felbontja; püffeteg

kis arcán fáradt húnyó pír világol,

a lépte lassú, téveteg, beteg.

S az ágy bele kidől a nyers-profánul

bámészkodó férfiszemek előtt,

és méregetik a helyét a párnán

és ágybafekve képzelik el őt...

...Búcsúzkodás. A szabólegény félszeg

hajlással a lány vállát öleli,

és mohó, nedves csókjával tapad rá

az ajakára, amely kéjteli...

És sorbajár a többi. Legutolsó

Felicián a konyha szögletén,

ott vár sorára, szégyenében égve,

de mégis, mégis egy csókot remélve -

amely után rég epedett szegény.

És elmentek. A léptük tompa nesszel

visszhangozik a mély lépcsősoron.

S Felicián ott áll a konyha mélyén

Aníziát ölelve: egy torony

felhők közé meredve szúró csúcsán

érzi magát; már nem bántja szivét

a féltékenység, ez a sánta ördög

s a sok szivébe mardosó miért...

Csak egy tüzeli már, e jó valóság,

hogy átölelve tartja azt a nőt,

ki lázas éccakáinak ivébe

csábítgató szoborként odanőtt.

Kit úgy kivánt magának, oly remegve

s ki feltüzelte vérét és agyát...

S e pillanatban maguk előtt látják

a holdfényben feltűnni az anyát...

A gömbölyű karok puhán leválnak

s eltávolodnak a tapadt tagok.

És valahonnan, egy sötét fiókból

kiáradnak a konyhaillatok.

A villanyóra tompa ketyegése

a falon, a gyúródeszka felett,

mint egy titokban hazajáró lélek,

vagy mint a hűvös lelkiismeret.

S Felicián lement. S ahogy zsebében

a kapupénzt keresve kotorász,

mikéntha tompán a mellére ülne

az ócska, fülledt, piszkos, régi ház.

S csoszogva jő egy zöldszemű boszorkány,

a házmesterné s kinyújtja kezét,

fogatlan ajka piszkos szókra nyílik

s komisz szivéből hull-hull a szemét:

- Az embert itt még aludni se hagyják,

csak dáridóznak mindig reggelig -

ma ez az úr, holnap egy más gavallér,

nagyon is sok a férfi, hát telik!...

... És fellélekzik odakinn az uccán,

mintha tűnődve lépne. Fenn az ég

oly tiszta, olyan kékes, enyhe békés,

ó, nem lehet így hazamenni még.

S Felicián sétálni viszi fáradt,

gyalázatba lökött szivét. A hold

finom ködöket bocsájtott a földre,

amikben a vak éjjel megbotolt.

Már messze volt Felicián, a víznél,

a Margit-hídon nézte a Dunát,

hol fínom, messzi, lágy, selymes morajlás

dúdolt valami dalt a hídon át:

az öngyilkosok andalító-édes,

csábítgató, csitító énekét,

a megbotlottak búcsúzsolozsmáját,

az ifjúan elaggott vénekét...

...S egy hajó jött az olajfényü vízen

nagy nesztelen, s az éj vak köpenyén

átfúródott pár pislákoló lámpa,

pár szende, lenge, aranycsíku fény.

Orrával egyre közelébb suhanva

némán eltűnt a Margit-híd alatt,

nyomában egy mély fekete barázda,

hol Felicián szeme fennakadt.

Vaj, lesz-e árva, szegény életének

Anízia lelkében ily nyoma?

Vaj, lesz-e néki féltő és segítő,

gondoskodó, szerető asszonya?...

És bámulva a hajó útja-hosszát,

a kis barázdát befödte a víz,

Felicián megindult most az úton,

amelyről tudta, hogy a mélybe visz.

Piciny hajóm, csak menj a magad útján! -

így suttogott s megindult tétován;

s hogy hazafelé ment, egy nemes liljom

pattant ki csöndbe lelke mély taván...

A júliusi forrón sütő napban

Felicián Aníziához ment.

Ó, holnap lesz a mennyegző, a boldog,

a tiszta nász, az isteni, a szent.

Felicián, bár sose szokta tenni,

beállt egy laphoz s vígan dolgozott;

nem éjjelezett s kora reggel kelt fel,

amit pedig ő sohasem szokott.

S igen nagy gondot fordított magára,

a borbélynál félóra hosszat ült.

A vendéglőben alkoholt nem rendelt,

egy pohár víz, leves, kis adag sült.

És általában más emberré vedlett,

ki polgárias, már nem szabados;

kinek kezében kemény állomáshoz

érkezik el a kis nikkel-hatos.

Csak virágokra költött bőkezűen,

naponta kétszer küldött patyolat,

habos-fehér s tüzes-piros virágot,

elküldte volna az egész világot -

még annál is többet; nagyon sokat.

Szíve dobolt és lázba jött a vére,

hogy arra gondolt: holnap mi leszen...

- A boldogságból istenadta részem

tiszta kezekkel végre kiveszem!

Úgy fogok nyúlni hozzá, mint a gyönge

pólyásbabához a jó anyakéz.

És leomolva úgy fogom imádni,

ha szemérmesen a szemembe néz...

Vigyázni fogok rája és becézni

fogom a testét, lelkét szűntelen;

ó, Istenem, legyen a neved áldott,

hogy ily kegyes vagy s bőkezű velem!...

Így fogadkozott s röpíté a hála

a mennyekig. - És ahogy benyitott,

a levegőben homályos köd úszott,

valami baj... valami rossz titok...

Anízia csak kacag s fejét rázza:

félig mezítlen; a két telt kebelt

valami fátyol égre lódította -

így ült a mohó festőnek modellt.

Aranypára nyakának kéjvonalján,

mint lágy kígyóhas, zöldbe ívelő...

Odébb egy piszkos, rozzant festőállvány,

a vásznon egy nőalak tűnt elő.

A körvonalak bizonytalan szürke,

lágy tónusa a vászonra omolt.

(A szobában mintha szétfújtak volna

olajfestéket, kámfort és Odolt.)

A bútorok eltolva, mint egy furcsa,

bizarr, vadóc, piciny atelié...

S e zűrzavarban kéjesen világol

a hűs kebel fénye, a telié...

Hogy Felicián az ajtóba lépett,

a festő ott állt a dívány előtt,

Anízia fodrait igazítá,

szakértő kézzel rendezgette őt.

S az ablakon szélesen kihajolva,

mint hogyha ott se volna, csöndesen,

az őrszem figyelt ki, a görbeorrú

az ablakon az utcára, lesen!

E pillanatban a festő lihegve

Aníziának egy kis cédulát

nyomott kezébe... Felicián ott áll...

előtte összefolyik a világ...

Aníziára csap, ki a kezében

összegyűri a titkos papirost,

de előront a görbeorrú, s gyorsan

a kis papírt magához rántja most,

ezer darabra szétszakítja cinkos

kezével, és a kis papírhalom,

mint mély titok, amely halálig az lesz,

könyörtelen kiszáll az ablakon.

Felicián keze ökölbe görbül

és kidagadnak nyakán az erek,

majd úgy áll ott, mint egy naiv, tudatlan,

síró szegény, tehetetlen gyerek.

Erőt vesz lelkén, amely undort érez

az esküvő előtti szent napon

s tekintete kiszáll a forró nyárba,

a sárga nap felé az ablakon...

... Mélységes csönd... Aníziának ajkán

mint gyöngyszemek, úgy perg a kacagás.

Feliciánt a könnyek fojtogatják,

a mérhetetlen szégyen, a sirás...

Szelíd a hangja, amikor megszólal:

- Mi volt rá irva és mért titkolod?...

Anízia csak kacag s fejét rázza:

- Ne törődj vele, ártatlan dolog.

Élceket írtunk egymásnak, s bolondos

figurákat rajzoltunk, semmiség...

... S Feliciánnak düh száll a szivébe

és látja, ó, a fekete misét,

melyben a papnő: Anízia s feslett

barátnője: a sekrestyés, s a rút,

féltehetségű festő: az eretnek,

aki velük a kárhozatba fut...

- Ha semmiség, hát épp azért ne titkold,

azonnal mondd meg, van hozzá jogom!

E palástolt, e bűnös hallgatást én

továbbra tűrni már nem akarom!...

S Anízia két szép gömbölyü térdét

hanyag lengéssel keresztbe veti,

hogy felrepül a pongyolának széle,

amely az ingét is meglengeti,

s egy pillanatra szemérmetlen daccal

a síkos, fehér bőr előmered...

S rekedten szól: E nyers, e durva hangot

velem szemben használni hogy mered?

Mi jogon faggatsz?... Rabszolgád vagyok tán?...

Mi közöd ahhoz, amit én teszek!...

Én úgy cselekszem, ahogy jónak látom

s amilyen vagyok, csak olyan leszek!

Féltékenységed nem bírom, nem állom

és hogy kételkedsz bennem: vérig sért!

Én nem lehetek felesége annak,

ki les reám és aki meg nem ért.

Hisz azt mondtad, hogy rengeteg a dolgod,

hogy nincs időd és este jössz csak el.

Hát mért jöttél már ily korán, mivégre!

az ember néked már mit higyjen el?!...

Mindíg hazudsz és rajta akarsz csípni,

a házasságot nem így képzelem.

Nekem szükségem van a szabadságra

s megárt ez az örökös félelem,

hogy semmi se jó úgy, ahogy csinálom,

ha megcsókolom a kuzínomat,

vagy ha leülök, vagy hogyha felállok,

csak isten látja az én kínomat.

Még jókor van, még vissza lehet lépni,

itt a gyűrűd - és kihúzva magát,

a festőnek így szól, a hangja hetyke:

- Folytassa hát a munkát, csak tovább!...

... S a festő újra fölveszi ecsetjét

és elkever egy csepp ultramarint

kis okkerrel s a görbeorrú lánynak

félig elrejtett nevetéssel int.

S Anízia arcán a gőg virágzik,

a testnek silány gőgje és meredt

szemével egy fix pontra réved, lanyhán

eresztve el a síma térdeket...

S Felicián a múlt időkre gondol,

a kis falura, ahol született.

Hol nincs se kék, se okker, se hazugság,

hol fehérrel festik az életet.

Hol a leány, mint gyenge cukorbábú,

úgy mállik el a vőlegény szaván.

Ahogy egymásra éveken keresztül

szelíden vár a férfi és a lány.

Hol a csipőket és a kerek vállat

nem uralja a külön öntudat.

Hol fehér rózsa s fehér csipkefüggöny

illatosítják a nászi utat...

Keserű bánat: a bús megbánásé,

marcangoló. Aztán észbekapott,

egy pillanatig szótlan állt, majd némán

körülnézett s ajkába harapott

és fojtott hangon, mely a férfierkölcs

kemény húrjain csendül hidegen,

megszólal: Úgy akartam, hogy tevéled

boldog lehessek, s te is énvelem!

A boldogságnak tisztaság az ágya,

amely fölött a szűzi baldachin:

a lélek igaz, nyilt gondolkodása,

melyen nem törhet át a szenny, a kín.

E nőt, ki néked hű, meghitt barátnőd,

megmondom nyiltan, nem bocsáthatom

a házasságunk szentelt édenébe,

felhőtaraj lesz a nyugalmas éjbe...

Válassz közöttünk! Hogy kit: rádhagyom!...

S Anízia leomló barna fürtjét

fehér kezével fejére tüzi.

A karjának ovális görbülése

oly gyengéd, olyan ártatlan, szüzi.

Felicián mellében, mint a gyászdob,

tompán pereg egy sötét induló. -

Anízia felugrik, arca lángol,

a torka száraz, liheg, elfuló.

Odarohan a görbeorrú lányhoz

s őt szenvedélyes vággyal ölelőn,

mély megvetéssel néz Feliciánra

s az ajkán harsány kacaj tör elő...

És berohannak a másik szobából

az anyja, meg egy nénje, meg egy ősz

nagybátyjuk, egy ferencjózsef-szakállú

hordár s egy kiérdemesült dizőz.

Mind rárohannak ők Feliciánra,

és durván szidalmazzák őt, eme

megőrült firkászt, ki nem való férjnek,

nem lenne más: a család szégyene!

És Aníziát vígasztalni kezdik,

izzadt karjukkal ölelik a lányt

és bíztatgatják: kapsz te vőlegényt még,

ki megbecsül majd, aki sose bánt.

Úgy kell neked, a főpincér nem kellett,

egy főpincér, aki naponta száz

koronát keres, jutna abból minden,

ruha, kocsi s tán egy körúti ház!...

... S Felicián kitántorog az ajtón

és lebotorkál lassan, valahogy.

A kapu alatt lent a szennyes kőre

két összecsukló lábával lerogy.

Már fáj a szíve és már visszamenne,

már bűnös lelkűnek érzi magát.

S hogy az ablakba még feltekinthessen,

kínlódva megy a túlsó sorra át.

S megáll. Szivét szeretné kihasítni

s Aníziának feldobni oda,

hogy olvashasson benne; percek múlnak,

kezét szivére nyomja; tétova,

könyörgő hangon a nevét kiáltja

és várja Anízia egy szavát -

s helyette a vén hordár meg a néni

rákvörös arccal az ablakon át

lekiáltanak hozzá minden undok,

komisz szidalmat. Piszkos csődület

támad körötte. Mert a csőcseléknek

füle az ilyen hangra nem süket.

Pár uccalány, a botránynak örülve,

néhány inas, kocsis mind odagyűl;

míg odafent a szidalomnak árja

szegény Felicián fejére dül...

Maga se tudta, hogy került ki onnan,

két tenyerével arcát elfedi,

úgy vágott lassan, csöndben imbolyogva

az utcának, a láz remegteti.

Lelkében porbahullt a szentelt oltár,

már égett alkonypírba hullva Pest.

Az Andrássy-út, mint egy temetői

hosszú menet, komoran, egyenest,

a bukó naptól piros ablakokkal

szomorúságot lehelt kétfelől.

... Most hova menjen?... merre meneküljön

sebzett szívével önmaga elől?...

Hajnalodott. Felicián ruhástul

feküdt az ágyon. Mellén a pokol

síkos varangya, egy vén boszorkány ül:

az álmatlanság - és dobol, dobol...

S e dobszóra a gondolatok sorba,

mint katonák, egymáshoz állanak.

És árkon-bokron keresztül ugorva,

újra egy éllé merednek: falak,

miket az ellen: a nyugodnivágyás

le sosem győzhet.

És Felicián

most fölveti sápadt fejét és lassan

emlékezni kezd a gyűrött cihán.

Szemébe a tipikus pesti udvar

milljó szeplőjével benéz. Fehér

falak merednek hátul föl az égre,

miken a foltok, mint sok kis egér,

szaladnak föl és furcsa figurákká

tömörülnek a tűzfalak fokán.

Hol a kémények közt két szürke macska

szökell nagy-fürgén egymás nyomdokán.

Köröskörül a rozzant korridórok,

mint álomútak, görbe vonalak:

amikre lépni halálos-veszélyű,

s a vasrácsok, e kusza fonalak,

mint rabbilincs a pesti ember testén,

tömlöcrács, az ideget verdeső.

S a fakó rozzant, köves pádimentum,

mibe barázdát vájt a sok eső.

Lent csatorna-nyílás sok bús homokkal,

amelyből néha lomhán, undokul

egy-egy kövér patkány szalad a napra

s fénylő hátával a rácsnak szorul.

Odébb, kétoldalt pesti bánatos fák,

ez ősrabok, amelyek a napot

csak lopva kapják, zöld színük oly gyászos

s a pesti füsttől s koromtól kopott.

A hátsó lépcsőn, amely idetátong,

mint lusta, züllött, nagy asszonyi száj:

egy-egy rongyos cseléd szalad le rajta,

akinek mindig dalolni muszáj.

És az öreg, a reszkető szakállú

handlé, ki mint a kántor, úgy kiált...

... S hogy mindezt nézi, öldöklő, halálos

keserüség marja Feliciánt.

Kiszabadulni innen, bármi áron,

nem lenni ilyen egyedül, vadon...

Egy asszonykézben kissé felvidulni,

ölébe bújni langy-álmatagon.

Ha rossz hibái vannak, majd becézve

megváltozik Anízia talán. -

S Felicián a vágynak permetegjét

nyári esőként érezi magán...

A Hennerék ajtaja zárva. Tompa

neszek szürődnek. A napfény ragyog.

A júliusi reggel illatában

kis bárányfelhők. Kúsza angyalok

nevetnek le a pesti bérkaszárnya

kis udvarára. Részvétlen világ!

S Felicián a bús Canossa-útnak

elszántan és konokul nekivág.

Előbb csak gyáván zörget be az ajtón,

de nem jő senki. Csak a kis cseléd

fejét mutatja át a szennyes függöny,

ki ijedten kapja fel két kezét.

És beszalad. S a másik pillanatban

már durva szavak, szitkok szállanak.

S Anízia borzasan, pongyolában

kijő és szól: Sokszor megszántalak;

és sokszor megbocsájtottam tenéked -

de elviselhetetlen ez tovább.

Te beteg ember vagy és megváltoznod

lehetetlen. Már nincsenek csodák.

Elromlottál, mert mindig komisz nőkkel

hányódtál és azt hiszed rólam is,

hogy olyan vagyok, mint azok, akiknek

szavuk hazúg, a lelkük meg hamis.

Ha nem tudsz bízni, szentül hinni bennem,

mit akarsz tőlem! hagyj magamra hát!

Vagy mért kivánod, hogy apácamódra

tengődjek és úgy tekintsek reád,

mint egy istenre, mért vagy olyan önző!

én nem tiltottam néked meg sosem,

hogy más nőkhöz is kedves légy, az embert

hagyd élni szépen, nyugton, csöndesen.

A lelked túlzó, heves, abnormális

s a szerelmet rosszul értelmezed.

Nem, édesem, mi nem illünk egymáshoz,

váljunk el, mert ez jóra nem vezet!

És előjönnek a másik szobából

az anyja, meg a görbeorru lány,

akinek mohó káröröm villódzik

kipirosított vastag ajakán.

Belékapaszkodnak Aníziába

s elvonszolják. Gyalázkodó szavak!

Anízia egy kurta pillanatra

még visszatekint, még visszakacag.

És ettől újra gyúl Feliciánnak

reménye s az ajtót megdöngeti,

de mind elmentek. És az ajtó zárva,

hideg a vas, nem nyílik ki neki.

Dühében most az üveget bevágja

s a résen át így a závárhoz ér,

kinyitja és belép s a jobbkezéből

sötétpirosan patakzik a vér.

És berohan, a vértül undorodva

fordulnak el, megvetik mélyen őt,

szidalmazzák és kergetik, akárcsak

egy besurranó tolvaj betörőt.

Majd rendőrért kiáltoznak s a háznép,

e tarka káosz mind előszalad...

... S Anízia s Felicián egy csókban

hajolnak össze ottbent ezalatt...

Tíz óra van. Anízián a mirtusz,

mint cézári korona, tündököl,

Feliciánt meg sajgatva kínozza

a ronggyá vagdalt, vérező ököl.

Így mennek el szomorú, sivár sorban

a templomba, a gyertyaláng remeg.

A pap áldóan két kezét kitárja:

- Frigyeteket az isten áldja meg!...

A nap kíváncsi fénysugárt lövell be

a csúcsosívű színes üvegen,

s mint fénykaréj, szitálva széjjelárad

a kékesbársony papi süvegen.

Az orgona is libeg egyet-kettőt,

hogy ne maradjon ő se szótalan,

de köhécselve elfullad a hangja,

ő tudja, hogy mindez haszontalan...

A rokonok ott hátul összebújva

sírvafakadnak; mit tudják: miért!

S Felicián a pap előtt letörli

bús kezéről az odatapadt vért,

amelyet szentelt szimbolumnak érez -

de minden rosszat feledni akar.

Nem látja ő, hogy az ifjú menyasszony

gyönyörű arca eltorzult, fanyar;

s hogy nem úgy áll ott, mint a szelíd jóság,

hanem keményen, elszánt-hidegen,

az istentől s a jóságtól oly messze,

oly elkülönböző... Oly idegen...

A fülledt, meleg nyári délutánban,

a gőzös nagy-fújtatva indul el.

Dobog a föld a vágányok vonalján;

a napfény, mint egy vakító lepel,

végigterül a forró sík vidéken,

rohan a gőzös árkon-bokron át.

A viadukt korlátja, mint a játék,

olyan piciny. S mint a játékbabák,

oly apróak az emberek s kaszájuk

csillanva vágja a barna buzát.

Odébb fénylő pipacspalást dalolja

a nyárnak örök, égő himnuszát.

A kupé ablakán beleng a függöny,

a forró szél meg-megremegteti,

mintha az élet reszkető kezében

egy zászló lengne be, és vészteli

jelekkel intne: vigyázzunk a szívre!

Ne higyjünk neki ifjan, botoran!

Mert önbizalmunk önvérünket szívja,

a nyíl repül, de itt marad az íjja -

és életünkkel a sírba rohan!...

Felicián csak itt eszmél magára,

hogy meglátja a görbeorrú lányt...

Anízia magával hozta őt is,

és súgva szól: Ne haragudj!... ne bándd!...

Oly jó leány és ragaszkodik hozzám,

megosztom vele boldogságomat.

Szegény, senkije nincs, aki szeresse,

sok bút ró rá a sorsa, ó, sokat.

Szeressed őt, a kedvemért, velünk lesz,

elmúlt lányságom szép emlékeül...

S Felicián közelebb símul hozzá,

de, mintha késsel vagdosnák belül:

mint annyiszor, megint a szégyen marja,

az embertelen megaláztatás...

És száll a táj és kattog a kerék, míg

egymást kergeti sok kis állomás.

És Felicián nézi, majd felissza

tekintetével a gyönyörű nőt,

akit a sors ím őmelléje rendelt

és védelmébe adott, s aminőt

gyerekkorában álmodott magának,

mikor még nincsen a lélekbe gond,

se tépelődés, csak szem, mely a szépet

ámulva nézi, mint a szent-bolond.

Amikor még nincs éjji tépelődés

csupán egy forró ölről álmodunk,

amely puhává, sugarassá váltja

szegényes, árva, elhagyott odunk.

Mikor e szókat: erkölcs... vágy... és jellem,

még nem ismerjük, s az a fenevad,

amely az embert torz kínná apasztja,

a léleknek bús gondot még nem ad...

S mikor előttük feltűnik a tenger,

az áldott kékszín, boldog Adria,

valami szűzi vágy űzi a lelkét,

hogy most az égbe kell felszállnia.

Lelkének minden szárnyas vitorláját

az ég felé feszítni... A vonat

megáll, fáradtan pöfékel, kiszállnak.

Ó, hol van most a pillangó-fogat,

a boldogságos nász felé röpítő,

hol végre ketten, vágyón, egyedül,

egymás szívébe fogózhatnak s vérük

az örökkévalóságba merül...

A hotelben a széles, piros szőnyeg

a léptüket elnyeli. Tarka nép

sürög-forog a hallban, fátyolokkal

kreolszín asszonyok, karcsú derék;

téglavörösre égett férfiarcok,

déli tengerésztisztek, kik a part

fövenyén kissé tágra gombolóznak,

az oldalukon sárga, kurta kard.

Szédült futásban rohanó, mosolygó

picinyke groomok, pár pocakos úr.

S e zűrzavaros, bolond, bizarr képre

valami tompa, fáradt nesz borul.

Fönt a szobák, a mályvaszínű függöny,

a zömök ágy négy oszlopa fölött.

A nagytükör a tenger fénykaréját

leheli vissza, mint tündér-ködöt.

Egy empire-szekrény, kövér angyalokkal

s egy dús kristályú csillár. A falon

Napóleonnak hetyke lovasképe;

s Felicián felsóhajt: angyalom!...

Majd az erkélyre lépnek, mely a tenger

rejtelmestitkú ölét nyujtja fel.

Az enyhe, langyos, hűvös párázatban

minden álmos, sós ízeket lehel.

Nehány kis bárka lengő függönyökkel,

a lámpájukat most gyujtják. Odébb

egy csónakból egy mandolinos ember

s egy tikkadt hölgy a partra épp kilép.

Valahonnan a forró szél szeliden

zongorahangot hajt a víz felett.

S egy halszagú, sötét osteriából

idecsattog a pajkos kasztanyett.

A hold, mint egy menyasszony, szűzi tisztán

a tengerből kilép. Egy habcsokor

lágy bárányfellegekből a nyakára

borul szelíden s pántlikát sodor

köréje, melyet ezüstcsillagokkal

hímez teli a csöndes alkonyat. -

S az ágy felől a mályvaszínű függöny

bizalmas lebbenéssel bólogat...

S valami titkos, nagy erő lefogja

mindkettőjük szivét. Már éji csend.

A görbeorrú lány ott kacarászik,

míg lágy morajlás suttog odalent

és pajkos, ámde durva tettetéssel

Aníziára hunyorgat szemet.

Felicián csak nézi ezt a két nőt,

az egyik, akit imádva szeret,

a másik, aki csúf, gonosz és bamba

és mégis erős, mert Anízia

önti beléje dacos kedvteléssel

önerejét: a poklok fattyuja!...

S ahogy a vízen szétterül a nagy csönd,

megejtő vágyba hull Felicián

s mintha egy szikla dőlt volna szivére,

szinte elájul a malicián:

Anízia s a másik ásítgatva

tunyán leoldják a lágy selymeket

a karcsú, feszes, csillámló derékról

s lassan levállanak egymás felett,

tüllkönnyűségű habfodrok karéjja,

kebelszorító, váll- és mellfüző,

melyek közé a lázas vágyu férfi

fantáziája misztikumot sző.

Csak ámul és csak bámul, mind a ketten,

mint öntudatlan, ártatlan, szelíd

kisgyermekek, akik nyugodni térnek,

a testükről csöndesen leszedik

a szent s a milljó álomterhességtől

csillogva égő, apró kis ruhát;

a kis cipőt, amelynek orra fénylik

és az áttört harisnyát, a puhát.

Egy széken, mint a hab az almafákon,

kis tömzsi, könnyü selyembugyogó,

köröskörül a szélin könnyü csipke,

a szék sötét bársonyán ragyogó;

kétoldalt fényes gyöngyházgomb, még forró

a lányujjak hegyétől, és egy ing,

az opálszínű női test helyett most

a szellő bújt belé és rengve ring...

A sötétvörös szőnyegen a sárga

selyemharisnyakötő... Félhomály...

Feliciánnak sápadt ajka béna,

szeme lezárul és a szíve fáj...

És könnycseppek iramlanak az arcán -

míg onnan, a függöny mögül, buján

vihogva hangzik a teli torokból

vad kacagás... A két borzas leány

fejét kidugja s jójcakát kivánva,

az ifju férjet gúnnyal neveti...

Felicián magát a puszta kőre

az erkélyen zokogva leveti

s meredt szemével néz a csillagokba,

amikben sorsa vérrel írva áll...

S bent a lecsúszott takarók alól lágy

kerekség villog ki: a puszta váll...

... Szelidfényű, sugaras ékkövekkel

ívelten kél föl keleten a nap.

Feliciánnak két kezén hidegség,

mint odvas tömlöc mélyében a rab,

úgy ébred fel, a szeme bambán réved

feje fölött a baldachínon át...

Ott fekszik árván, hűvös-önmagában,

mi ez?... az ágyban találja magát...

A szobában kívüle senki. Csönd van.

Mintha kísérteteket hallana.

S kivülről zagyva, monoton ütemben

behangzik a hajósok dallama.

Felugrik, gyors irammal ki az ágyból,

lázas sietséggel felöltözik.

Szivébe, amely gyenge, hirtelen vad,

erőszakos indulat költözik.

Mint tébolyult, úgy rohan le a lépcsőn,

utánanéznek, de ő csak szalad...

S a két nőt ott találja nagyvidáman

a reggelinél, egy ernyő alatt...

Aníziát karonragadja durva,

zord mozdulattal és parancsolón

viszi magával. Oly nehéz a lába,

a feje és a szíve, mint az ón...

S két szív, melyet a szerelem nevében

nem hajthat össze a szent áhitat,

a durva kéjben semmivé így válik,

és így épít a halálba hidat...

A szerelemnek fényes kapujában

két őr vigyáz: két csöndes; éber őr.

Egy angyal, kinek apró tarsolyában

nincs semmi más, egy égi fényü tőr,

amely, ha nyílként surran be a szívbe,

nyomába édes illatár pörög. -

S egy ördög, kinek semmi sincs kezében,

csak rőt szemével arcodba röhög.

A sorsod adja: melyik jut tenéked,

az angyal-é, az ördög-é, vajon;

de ha megtörtént, nincs mód változtatnod

a halálos, az ördögi bajon.

Csak olyan ez, mint réteken a búza,

az isten tudja, belőle mi lesz?

Mit ád az isten: kora dért, esőt-e?

mely barna földet szőkével himez...

Vagy olyan ez, mint kis magzat a méhben,

nincs akaratja, sorsa van csupán.

Van olyan méh, mely éltet ajándékoz,

s van, amely száz halált egymásután.

Akik vagyunk, akik világra lettünk,

mind szerelem gyermekei vagyunk.

Két ajk borult egymás fölébe halkan,

hogy fölrepüljön a mi hő napunk.

Két mell szorult egymáshoz, mell a mellnek,

két katona a harc fojtó hevén,

hogy béke szálljon a négy kar homályos

árnya közé a vérnek ütemén.

A férfi, kit elért a szerelemnek

kegyetlen, orvul száguldó szele,

a csúcsra ért, hogy nyugalmas szemével

nevethessen a szürke mélybe le.

A lelkét meg nem legyintheti ennél

hatalmasabb, ujjongóbb érzelem.

A férfinek a szent száma az egyes:

egy élet, egy halál s egy szerelem!

Nem kérdezi, hogy körűle mi történt,

megújult a világ, ha ő szeret!

A nő kutatva, vijjogó madárként

szakítja fel kis csőrével szemed

és beléönti silány, pici kertje

mérges porzójú, hűs virágait,

hogy szétkuszálja s ájulásba döntse

az érzéseid és a vágyaid.

Rabságban érzi lelkét és a testét,

ha szíve-lelke szerelembe hull:

ő nem szeretni akar: őt szeressék, -

mert olyan gyáva s forró, mint a nyúl...

Ki álmodta már súlyos éjszakákon,

mig kint a vihar csattogva dörög,

hogy angyalok csókolják kebletáját...

S mire felébred: csalfa ördögök

fogóznak bele megcsapzott hajába -

mert nincs is angyal seholse talán...

... A násztalan nász vérző glóriáját

így hurcolá fején Felicián.

Ó, női testnek mérges, sötét magva:

te szeplőtelen bölcső, csodakút,

amelyen át oly nyomtalan, vakító,

oly öntudatlan kígyózik az út!

Mélységed álmán összecsap felettünk

a vágykerítő seb, a szörnyü kör...

S hiába nézünk belé, mit se látunk:

örök titok e fekete tükör!...

A tenger, az csak halkan dúdorászott

s a víz fölött a hold kutatva járt,

mert ő az égi misztikus detektív,

ki sárga sugarával száz halált

kémlel nyugodtan, meg nem hatja semmi,

nem könnyezik, csak gúnyosan nevet,

s ha könnyü kezét a válladra ejti,

szived dobog, a lelked megmered.

És megkezdődik az éjjeli, kínos,

sebekkel gyötrő inkvizíció,

kicsalja minden rejtett bűnöd, titkod

a nyilazó sugár, a vért szívó.

És holdkórosak vagyunk mind, ha terhes

lelkünkbe nyúl a hűvösujjú fény...

Felicián sokat beszélt a holddal

a könytelen sírás sok éjjelén.

A földobott kő útján meg nem állhat,

meglódították, széles ívbe száll.

Felicián ég s föld közé szorúlva

imbolygott élte sötét tavaszán.

A féltékenység halálos betegség,

hiába tiltja a szent biblia.

Hiába szégyen és hiába rejti

szemgödrébe a bús emberfia.

Mint mikor vérünk megfogja a métely,

melyet apáink bűne hágy reánk:

úgy vágja csápját orvul életünkbe

a gyalázatot lövellő fulánk.

A homlokunkra sárga bélyeget nyom

és megroppan a térd, a mell, a váll,

s mint fegyencek egymás karjára szívet,

szívünk fölé egy máglyát tetovál;

és el kell égnünk, ó, ezen a máglyán

és hallgatnunk annak a kacaját,

aki lelkünknek tiszta liliomján

sarkantyús és szöges csizmába járt...

Egy reggelen, az ég kéken mosolygott,

sétálni mentek megenyhülten ők.

S a parton - ott a festő, vékony arcán

elbízott mosoly, hetyke és ripők.

S Anízia már mindent elfeledve,

gyors mozdulattal mellette terem.

Felicián csak áll, mozdulni nem bír,

mintha megfogta volna egy verem.

Kart karba öltve, boldogan csevegnek,

mint testvérek... vagy boldog mátkapár?!...

Feliciánra már ügyet se vetve,

a karjuk boldog ölelésre vár.

S Felicián otthagyja őket. Tompa

lépése koppan a kis köveken.

Behúnyt szemekkel szökve, elfehérült

ajakkal, némán, görnyedt-öregen.

És sajgó koponyájának falában,

mintha száz szeme volna... fut, szalad...

ki a városból, erdős rengetegbe,

és ott megáll a lombos fák alatt.

A törzsüket gyengéden símogatja

és átöleli - menekvés sehol...

És fától-fához, sebtől-sebhez ájul,

s előtte sötét bánatkapu tárul,

melyet leírni: nincs se kéz, se toll...

... Már éccakára járt. A sűrű erdőn

titokzatos neszek. Már szél suhant.

Lába alatt meg-megingott a barna

a porhanyó, kövér-hajlásu hant.

Ruháján harmat, arca könnytül nedves,

fejére lehull itt-ott egy toboz.

A lombok milljó, sűrü szövevénye

minden picinyke neszt megsokszoroz.

Aléltan indul el. A város alszik,

a tengeren szerelmes gondolák.

Az erkélyek, mint nyitott női keblek,

és fénylenek a tornyok s kupolák.

Az utcákon csak könnyű szél barangol,

csak egy-egy sötét, árnyas szögleten

lopódzik el egy-egy bús paletójú

alak, oly halkan, mint a szőnyegen...

A hotelben nagy álmos csönd. A lépcsőn

szivére nyomja mind a két kezét. -

Benyit. Üres, rideg a puha fészek,

a bútorok mind szerte, szanaszét:

Anízia, a görbeorrú és a

festő itthagyták a bús nyomokat

és elutaztak. Messze viszi őket

szegény Feliciántól a vonat...

Az asztalon levél, nagy szarkalábas

betűkkel, nyilván későn érkezett,

Anízia már el se olvashatta,

az anyja írta benne ezeket:

“Kicsiny leányom, éltem koronája,

vigyázz magadra, féltsd és óvd magad,

hogy ne szülessen gyermeked. A testen

ennek rikító, csúf nyoma marad.

Meghalnék rögtön szörnyű bánatomban,

az én kislányom maradjon csak szép.

Ha csókol is, ha kell is csókolózni,

azért el ne veszítse az eszét...”

... Ahogy elolvasta, Feliciánnak

az ajkán tompa hördülés remeg.

Kitámolyog az erkélyre s a lelkén

új sebek nyílnak, halálos sebek.

Sötét madarak húznak el lebegve

amott a kéklő messzi golfon át...

... S hogy hajnal lett, Felicián is indult,

lelkében hordva a bánat dalát...

Ó, gyenge lelkek holdkóros szerelme,

szembekötősdi zord bozót ölén,

hol bújva les a vágy, e szörnyű mammut

s a súlyos talpú, szomjas csókbölény!

Mint vak koldús, úgy járt-kelt önmagában

Felicián a pesti éccakán.

Ahol virágot látott, mind elküldte,

Aníziáról bármit hallott: tűrte...

nem is hitt róla rosszat el talán.

S megleste egyszer itt és másszor ottan,

mindig útjába akadt hirtelen.

Kibékültek és összevesztek újra,

csalán között liliom nem terem.

S egy hideg estén, mikor összebújtak

a pesti kis lakásban szótlanul,

rájukborult a bűnbánat szelíden,

mely lelket idomít, szivet gyalul.

Jól tudták ők, hogy még százszor, ezerszer

kergeti őket széjjel majd a vér.

A testük szétrepül, de megtört lelkük

a messzeségben is majd összeér:

egy büszke szív, mely selymek mögé búvik

s egy alázatos szív, mely könyörög...

S szemükben lángzó lávaként lobognak

az éj felé a boldog gyönyörök.

Vágytam utánad nagyon... szól a férfi, -

nagyon vágytam utánad... szól a nő...

S játékos kedvvel furcsa titkos írás

tűnik egy kis papírlapon elő.

Felicián szeszélyes változatban

betűket rak, szavakat fűzöget,

amikből egy megbeszélt kulccsal három

felszárnyazott szó lángzón integet:

“Vágytam utánad nagyon!...”, mint egy chiffre,

mely röptében világokat tipor -

a három szó, mely vérükbe világol

vadul: “Alentin Talanta Tilor!...”

És úgy tudnak örülni, mint a gyermek,

ki megtalálta szép játékszerét.

Mint három csók, a szájukon úgy csattog

a három szó. Mint vad, buja zenét,

úgy zümmögik egymás fülébe halkan,

felolvadva az andalító dalban,

meglelve egymást csókfátylak megett...

- Ugye, most már velem maradsz örökre?...

- Veled maradok most már, csak veled!...

S a vér ágyában szunnyadozó kétség

újra felébreszti Feliciánt:

- De hogyha mégis újra messze mennél,

ha tőlem bármi ujra messzi ránt,

ha már csak álmaimban lész ölemben

s nem lesz enyém a szád, e csepp bibor,

és megkivánlak, elég lesz izennem

csak ezt: “Alentin Talanta Tilor...”?

S megpecsételik forró öleléssel,

mely hajnalig tart...

A hold elszökött.

A nap világló, üde arculatja

kileng a felhőpongyolák mögött.

És új élet kezdődik, jaj de főnix-

madárként nincsen újraéledés.

A hamuban ott égett minden, minden:

biztos halál az élet-tévedés.

... A messzi kertek orgonát leheltek,

nyári esőnek illata szitált.

Felicián most még jobban szerette,

mint valaha, nejét, Aníziát.

Már csak Ziának nevezte szelíden,

hogy kurtább légyen a szó, mely után

a csók az öröklétbe szárnyalhasson. -

Künn barangoltak éjfélig Budán,

kis kocsmákban boldogan vacsoráztak,

Ziának arca égett, kipirult

a rubinszínű bortól. És szivükben

a második szerelem kivirult.

És hazafelé gyermekes-bolondul

szétszaladtak egymástól nagybohón,

hogy a másik uccában ujra össze-

szaladhassanak éhesen, mohón.

S egymás ajkába martak, vérigérő,

vad csókok égtek ajkuk bársonyán.

A szerelemnek két nomád-cigánya

így csalta egymást az uccák során.

Nem tudtak ők sehogyse eggyé lenni,

se szabadulni; két szegény bolond.

Vagy nem bolond-é, akinek a vére

forró igent s az agya nemet mond?

Vagy adhat-é a nap hűvös világot?

Vagy adhat-é a hold jó meleget?...

... És egy napon Anízia elsíklott

a hűség tündérfátyola megett.

Elég volt néki már a jó karokból,

melyek szilárdan tartották szivét.

Elég volt már a kérés, a könyörgés,

mely szabadsága fátylát tépte szét.

Erdei nimfa élt a lelke mélyén,

faunok felé suhant a réten át.

S a zöldes fény, a hűs lombkoronákról

szívébe marta kétes vágy dalát...