A titkos szél

Emlékszel-e a titkos, forró szélre?

Mint egy kisleány,

ki egész éjjel sírt, vörös, dagadt szemekkel ébred - „Óh

a moszkitók! - nyögtél amint kijöttél reggelizni sárga

japán-selymedben - Ennyit ér a csipkeketrec! a habos

szúnyoghálók! a tornyos ágy! Úgy összecsíptek! vak vagyok!” -

Alattunk a szent táj örök operadíszletét kitárta.

Egyedül ültünk óriás terrászon. Meghalt a szezón.

Amerika leányai visszahajóztak a tüzes

olasz karokból, s mintha a hivek fogytán egy régi zárda

elárvul, ránk maradt a nagy hotel, s mint büszke várurak:

tátongó termek, drága függőkertek dus lépcsői, mind

mienk, s a völgy szédületes hajlásain könyöklő várta

minket lesett, s árkádok és balusztrád, s este ablakok

pazar sora gyúlt egymagunk tiszteletére, a szakács

magunknak főzött, szolgahad figyelt és rangot tartva várta

ébredésünket reggel a palota mint királyokét,

s meghitt mosollyal Mario, kedves pincérünk... aznap is

ő jött elénk, sajnálva: „Szép signorinák szemének árt a scirocco!...”

S emlékszel, hogyan bámultunk? - Scirocco? - De hisz

egy pálmaág sem ing, de hisz vak csöndben a magnoliák,

meredtek a naspolyafák, és terraszokról terraszokra

oly mozdulatlan hullt a lomb mint elvarázsolt vízesés. -

„Épp ez az, signor, ez a mi sciroccónk!... Fojt a levegő,

a gégében homok kapar, s biz aki nincsen ideszokva,

könnyen duzzasztja föl szemhéját a száraz viszketés.

Nem érzi, signor?” -

Óh, alig tudtam már nyelni! Különös

reggel volt; kásás borulás feküdt forrón a kaktuszokra.

A titkos szél! Baedekerünk egy régi theátrum mesés

romja felé vitt; kétfelől guzsgolt a kaktusz-karaván

s forrón legyezte zöld husát a mozdulatlan áram sodra,

mint fülleteg szeánszokon rejtélyes érintésü kéz.

A titkos, tikkadt, forró szél! Felhő nem volt, mégis nagy árny

fojtott, szirom se libbegett, de a hullámok virtusodva

rángtak a roppant tengeren s tangót járattak a nehéz

hajókkal. Más tánc alig is volt. Amerika lányai

messze már jazz-eikkel. Óh vad madarak! verdeső szoknya!

A szezón meghalt; s mintha bús üzenetét a szenvedés

küldené, titkon, ólmosan, nyugtalan és fenyegetőn,

s a föld, a nagy betegszoba, lázak leheiben pozsogna,

úgy fülledt, fojtott, fúlt a titkos, forró szél, s tapadt egész

csontig: a mozdulatlan szél!

Az Aetna csöndesen pipált,

mint egy vén és közömbös úr; emlékszel? s lomhán, nem mozogva

a bölcs, szadista kaktuszok kaján körmökkel ültek és

kövéren, kéken, kéjesen, mint ki meleg fürdőben ül.