A titok

Néha üldöz egy hatalom,

Csodás titkokra hajtó

És benyitok a legbelsőbb szobába,

Hol fekete kárpitos minden ajtó.

A falakon nagy, nehéz függönyök,

Félős, fekete, suhogó selyem

S a középen két gyertya ég

És fojtó füstje sötét sejtelem.

Aztán zárom a lélek ajtót;

– Nehéz komoran kondul a retesz –

S odabent mindent, mindent

Titkos, borongó félhomály fedez.

Nagy csend. Halvány az arcom –

Libegő lángok fehérre festik,

S én ott sírok a kripta mélyén

Kora hajnaltól késő estig.

Múltak árnyával sugdosódom

S könnyem a kövön medret éget,

S újra, meg újra végigsiratom

Az idehantolt sok Emléket... –

Másnap találgatják az emberek:

Vajj’ mi a titkom, mi a búm,

S miért mosolygok egyre

Olyan csöndesen, olyan szomorún!