A TIZENKÉT BETŰ

Be sokszor gondolok azokra,

kik engem hűtlen elfeledtek:

kik a szívükből kivetettek

s a hullaházba, jégre tettek.

Kik a nevem már ki se mondják,

s mint sírt, mely be van nőve fűvel,

elkerülik, s gyáva derűvel

bánnak a tizenkét betűvel...

Elfelejtik, amit jelentett

e betűk sora: egy világot,

az életet, e nagy karátot,

a nők s férfiak: a barátok...

Elfelejtik a hűségeskűt,

a vérszövetség hős rubintját:

vak öklükkel arculsuhintják

élet és halál drága titkát.

Az áldozatot is felejtik,

az áldozatot és az árát;

egy szent ország véres határát,

hol a sátán rabolva jár át...

Elfelejtik azt, aki voltam;

azt, akik voltak, elfelejtik;

aki vagyok, azt sárba ejtik:

a nagy művet fércére fejtik...

Elfelejtik az én nevemmel

életük fényét és babérját;

az ifjúságuk vágyát, célját...

S az öregség tompa acélját...