A tó tavaszi éneke

Be jó is volt,

míg jég födött:

csend jég alatt

és jég fölött,

nagy hallgatás volt

mindenütt –

Ma minden kis nesz

szíven üt.

Hó- s jégtakarta

volt a part

és engem is

nagy jég takart,

vastag, páncélos,

szürke jég,

közömbös, mint a

téli ég.

Nem bántott semmi

bántalom,

nem ártott semmi

ártalom:

A szél a jégen

elszaladt,

nem borzolt fel

a jég alatt.

A kő a jégen

fennakadt,

nem ütött meg

a jég alatt.

Áldott, kit ily

nagy csend födött,

csend jég alatt

és jég fölött.

Elment a jég

jaj, mindenütt

s ma minden kis zaj

szíven üt –

vagyok mezítlen

kék elem

és testem-lelkem

védtelen.

Belémtekint

a cipruság,

borzol a szél,

szomoruság,

a nap is bennem

sistereg,

kővel dobál

a kisgyerek.

Ma minden bennem

él, mulat,

a pillanat,

a hangulat

s akár hiszik,

vagy nem hiszik,

minden madár

belémiszik.

Fáj az eső,

a szép idő,

a surranó

szitakötő,

minden zavar

és fölkavar

és minden csupa

zűrzavar.

Ha csillagoktól

csillogok,

vagy elbujtak

a csillagok,

egyszerre fáj már

estetájt

minden, mi sok-sok

este fájt.

Ó, emberek,

nem alhatok!

Fájdalmam a

fájdalmatok,

itt tükrözik

keresztetek

és borzadok

és reszketek.