A tolvaj isten, vagy az a crimen raptus,

Hajdan a régi világnak

Volt egy híres istene,

Ma stuccer kompanistának

Legjobban beillene.

De megholt post Christum natum

Egynehány esztendővel,

Nem jut eszembe a datum,

Eggyel-é vagy kettővel.

Ez a mindenhatóságot

Ez egybe helyeztette,

Hogy a szűz ártatlanságot,

Tört s szakadt, elejtette.

Szerelmes hajlandósága

Szerette a szépeket,

Isteni szent csalárdsága

Meggyőzte szegényeket.

Van nálam egy igen régi

Könyv, mely történetivel

Tele van, égi és főldi

Titkos szerelmeivel.

Ez sokat beszél felőle;

Ha olvasni tudnának

A sok stuccerek belőle,

Bezzeg tanúlhatnának.

Ebből egy anekdotáját

Majd én is beszélek el;

De csak egyet, mert mindnyáját

Ki győzné lehellettel.

Ti, óh nimfák! beszédembe

Ha valamit elhagyok,

Súgjátok gyengén fülembe,

Mert ti is ott voltatok.

Jupiter (amint szokások

Ez a potentátoknak,

Hogy a reggeli nyugvások

Legfőbb tárgya gondjoknak)

Egy reggel soká nyugodván

A bársony paplan alatt,

Már a nap a láthatárán

Jó magasra felhaladt;

Midőn felserken, eszére

Mindjárt az a gond megyen,

Hogy vizitet majd estvére

Melyik dámának tegyen.

Ezen gondolkozásában

Elmerűlve heverész,

Hencsereg puha ágyában,

Míg végre a plánum kész.

Ekkor felkél, s hát lármával

Szórja a teremtettét,

Majd leszaggatja lábával

Az Olympus tetejét.

Ihol, úgymond, már dobolnak

Már itt van a parádé:

Mégis széjjelkóborolnak,

Még sincs itt csokoládé!

Esze nélkűl egy lokájja

Mindjárt ott terem vele;

Másiknál már a pipája

Finom knaszterral tele.

Egyik a bugyogójával

Futott rettegve elő,

Másik kefélt schlafrockjával,

Harmadiknál a cipő.

Egy hegedűjével szaladt

Elő, de ezt megszidta:

Hát a vonója hol maradt?

Ilyen, amolyan adta!

Ez azért volt, hogy magába

Múlassa magát reggel,

Mert akkor kabinétjába

Egy lyány sem ment jókedvvel.

Ezek így folyván sorjával,

A csokoládéhoz űl

S felhörpent vagy nyolc findzsával,

Minekelőtte meghűl.

De ez sem volt jó kedvére:

Ez rossz Gattungba való,

Úgymond, ez semmit sem ére,

Ebben nem volt cacaó;

Tán a téj is savanyú volt,

Mert csaknem összeszaladt.

(Gondolom jobbacskát kóstolt

Az Ió tőgye alatt.)

Itt kikáromkodja magát

Jóformán őfelsége,

A főld hallotta lármáját

És mennydörgésnek vélte.

Ekkor kap a pipájához

S egy mennykövet zsebéből

Kiránt, rágyújt és dohányoz

Gusztuóz knaszterjéből;

Kidűlt az ég ablakába

S bokros füstöt bocsájtott,

Melytől az atmosphaerába

A nap csak alig látszott.

Majd perspectiváján éppen

A főld golyóbisára

Lenéz (mert rövid másképpen

Elgyengűlt láthatára).

Itt egy kies vőlgy ölébe

Egy körűl elszéledett

Szűz-sereg tűnik szemébe,

Amely violát szedett.

A legszebb stikkelt ruhába

Könnyen őltözve látszott,

Zőld bársony viganójába

Arany meánder játszott.

A kiderűlt ég kéksége

Tündöklött a szemébe,

A nefelejcs szelídsége

Játszott tekintetébe.

A többek mindnyájan ennek

Udvarolni láttattak,

Nagy volt a tisztelet bennek,

Melyet ehez mutattak.

Ennek hajnalszín orcáin

Szemei megállának

A nagy úrnak - s tagocskáin

Félalélva nyugvának.

Esztendeit nyílt színéből

Amint jól kinézhette,

Tanúlt hozzávetéséből

Tizenhat felé tette.

Azonban hogy esett, hogy nem,

A viganó alá is

Bészökik az isteni szem,

S tán még beljebb annál is.

Ott is mindent egy szőrszálig

Gondosan öszvenézett,

S talpától fogva combjáig

Ott is minden igézett.

Tetszettek őfelségének

Ott is gyenge tagjai,

S keményen vertek szívének

Tüzes kalapácsai.

Többet akart a látásnál

Már a lobbant appetit,

Mit van tenni, csalásnál

Egyéb nem segíthet itt!

Maszkírozni kéne magát,

Így ha módját tehetné,

Jó volna, ha a szép prédát

Horgára keríthetné.

Így gondolkodik magában,

De itt ismét az a baj,

Hogy őltözzön maskarába,

Kos legyen-é vagy bivaly?

Ezen sokáig rágódik

Végtelen bőlcsessége,

Míg bőlcsen megállítódik,

S bika lész őfelsége.

Nem tudom én, íly egyszerre

Ezt véghez hogy vihette;

Talán, Isten bocsáss! erre

Az ördög - segíthette.

Akárhogy esett, elég e’

Hozzá, hogy bikává vált,

S ímé, bika istensége

A tűkör előtt megállt.

Nézte új ábrázatjában

Magát, hát szép mindene;

Akármely szilaj gulyába

Bikának béillene.

Sajnálta, hogy hajdanába

Ezt ésszel fel nem érte

S Pasiphaét íly formába

Néhányszor nem kísérte.

Tudtam volna én, hol fáj a

Nap buja leányának,

Bár csalárd tehén formája

Nem hitt volna bikának.

Így szólt, s sietvén céljára,

Egy kis köd szárnyán leszáll

Azon szép vőlgy lapályára

S ott a zőld fűben megáll.

Oly színt vesz tekintetére,

Mintha nem is ügyelne

A szűzek víg seregére,

Az akármit mívelne. -

Így megindúl szédelegve,

Arra közelébb cammog:

Hát a sok leány rettegve

Mind a szaladáshoz fog.

Bár a szaladás fortélyát

Semmivé nem tehette:

Jól tudván tanúlt rolléját,

Még ezt itt fel sem vette.

Volt néki tapasztalása

Már az ilyen dolgokban,

A románok olvasása

Segítette sokakban.

Naso szerelmes munkáit

Százszor jobban értette,

Mint Burmann önnön nótáit,

Melyekkel bővítette.

Írt is sok szép jegyzéseket

Az Amorum Liberre,

Melyeknek elvesztéseket

Heyne se hozza helyre.

Azért nyájas szelídséget

Őltözik fel magára,

Hallgat és vigyáz evégett

Minden moccanására.

Jámbor magaviselése

Tetszvén Európának:

Nézd, be nyájas a nézése!

Így szólt egy hófdámának.

Ha tudna, tán hozzánk szólna,

Oly szelíden néz felénk;

Nem hiszem, hogy hamis volna,

Mégis hogy megijedénk.

Senki se higyjen macskának,

(A dáma ezt feleli)

De jobban ne a bikának,

Mert az jól megökleli.

Szép volna a homlokára

Egy kis koszorút tenni,

Mondja a dáma szavára:

Oda kén hozzá menni.

Még jól tán ki sem mondhatja

A princissa szavait,

Már a zőld fűbe nyugtatja

A szép bika tagjait.

Kérődzik és jámborsága

Kitűndöklik szeméből,

Nem látszik ki gonoszsága

Bika-tekintetéből.

A princiss megbátorodik,

Már nem fél a szarvától,

(Egy leány sem iszonyodik

Azólta a bikától).

Hozzá megy hát, most füleit

Vakarja, majd szarvára

Köti virág-köteleit

S ah! felmász a hátára.

Majd kibúva őfelsége

Bőriből a bikának;

Szíve forró lánggal ége

Édes csiklandásának.

Kőlcsön esik emelése,

Gondolja, szép terhének,

Mely dicső előérzése

Gyúladozó szívének.

Látja születő formába

A boldog jövendőket;

Még egy lépés a céljába,

Mindjárt eléri őket.

Ebben nem is hibázának

Jól gyakorlott lábai,

E mindenható marhának

Szerelmes ugrásai.

Mert alig űlt a hátára

Jól a kisasszonyka fel:

Felpattan szikra módjára

Az ártatlan teherrel;

S mint a szél, mely Lybiának

Felkapja fövennyeit,

Vagy a tikkadt Serikának

Elfutja térségeit;

Hordván a tenger színére

A homokot szárnyain,

Repűl a túlsó szélére

Annak duzzadt habjain.

Így szökött egy ugrásával

A bőgő isten belé

A tengerbe - s prédájával

Így nyomúlt Kréta felé.

Azok, kik vele valának

A princissel, ezeket

Látván, a partra futának

S törik gyenge kezeket.

Ezeknek tördelt jajjai

Őtet addig kísérték,

Míg a tenger dagályai

Látnia megengedték.

Azonban Európa is

A habok közt jajgata,

Még a tenger fenekén is

Borzasztó jajt hallata.

De az isten örömébe

Siket volt jajjaira,

E kétségbeesésébe

Omló zokogásira.

Vitte a víz híg térségén,

Mintha vér látásától

Felgyúladott dühösségén

Nem tarthatna magától.

A Neptunus gulyáinak

Vén számadó pásztora,

Proteus és bojtárinak

Öszveszaladt tábora,

Nemkülönben a tengernek

Több betyár istenei,

Kik a gulyáknál hevernek,

S a Thetis gyermekei

Perge kacajjal követték

Őfelségét úsztában;

Sokan csúfsággal illeték,

Ragodzván a farában.

Egy triton a vasvilláját

A farának vetette,

Meglökvén az isten-gályát,

Jól elébbsegítette.

De elszenvedte békével

Ő tőlök mindezeket,

Bár belől teremtettével

Szidta enyelgéseket.

Azonban túlsó szélére

A tengernek átúszott,

Itt hátáról a fövényre

Európa lecsúszott.

Érzéketlen terűlének

Eltörődött tagjai,

Megállván zavart vérének

Bédugult folyásai.

A mint a merész ibolyára,

Mikor jókor búvik fel,

Rálehell a fagyos pára,

S ez lankadva hervad el:

Így hervadtak el rózsái

Halavány orcáinak,

E hajdani szűz tanyái

A tíz gráciáinak.

A szent barom megsajdítván

Ezt a maskarájából,

Mindjárt hasznára fordítván,

Kibúvik a bikából.

S módi gavallér formába

Frissen általkőltözik,

S egy szép innepi gálába

Fényesen felőltözik.

Á la Titus nyírt hajának

Bodrozott frizurája

Bozontos figarójának

Nem tér könnyen alája.

Jól szabott englisch sachjába

Minden egy-egy tag kiűlt,

Kivált előlvarrásába

A sach majd széjjelfeszűlt.

Módi kaputja s csizmája

Jó gusztussal van varrva,

Hármasával az órája

Bársonytokba takarva.

Íly módi őltözetében

Toppan Európánál,

Felveszi gyöngén ölébe,

Átfogván derekánál;

Fehér mellyét kitakarja,

Megoldozza ruháit,

Míg gyengén ölelő karja

Szorítja tagocskáit,

Majd élesztő balzsamával

Csiklandozza szaglását,

S ennek kifolyó szagjával

Enyhíti ájúlását.

E hűs balzsam erejétől

A szűz magához tére,

Lassan-lassan seprejétől

Meghiggadva a vére.

Félve tért meg orcájára

Futkosó pirossága,

Melynek gyakran hűlt nyomára

Egy lankadó szín hága.

Ekkor, amint ezt magával

Hozta a bon ton nála,

Az úr a kisasszonykával

Íly galant diskurála:

Isten hozta! Isten hozta!

Kincsem a kisasszonykát!

Ugyan, ugyan mi okozta

Ezen elájúlását?

Honnan, hová akar menni,

Kedvesem, így magába?

Óh, én társa fogok lenni

Akármely szándékába;

Par dieu! boldog órába

Esett idejövésem.

Ezt az égerfa héjába

Még ma mélyen bevésem.

Megérzém biz ezt előre,

Mert álmodtam szépeket;

Ma mindíg a szemem szőre

S a nagyújjom viszketett.

Örvendek, hogy itt kertembe

Alássan tisztelhetem;

Még jobban, hogy az ölembe,

Kincsecském, szemlélhetem.

Ne féljen, s gondja ne légyen,

Kedvesem, itt semmire,

Csak egy kis pihenést végyen,

Gondom lesz a többire.

Majd derék paripájának

Jó abrakot adatok,

S míg majd a kisasszonykának

Többekkel szolgálhatok,

Addig akár itt leűljünk

A ligetek vőlgyébe,

Akár amoda ledűljünk

A rózsák sűrűsébe.

Mint otthon, itt úgy viselje

Magát a kisasszonyka,

Nincsen itt kitől szégyelje

Magát ne genierozza.

Vesse le ázott ruháját

S szárassza meg mindenét,

Strimflijét és viganóját

S kis hosszú ingecskéjét.

Én szobaleány képébe

Avec permis szolgálok,

Tán a kisasszony ölébe

Jutalmat majd találok.

Ezen szók között oldozza

Legalsóbb kötéseit

S tiltott helyeken hordozza

Mindenható kezeit.

Elébb a szűz ki nem állta

A nagy udvariságot,

Akármely szépen instálta

Az úr a szabadságot;

De mivelhogy a dámáknak

Magok-vonogatása

Csak forma, s a leánykáknak

Ez még ma is szokása -

Hogy midőn győzni szeretnek,

Meggyőzetni kívánnak,

És ha szépen kérettetnek,

Utóljára megszánnak.

Ő is sok szép kérésére

Engedett a szavának

S mindenekbe tetszésére

Hajlott gavallérjának.

Ekkor - itt lész már a java

E kis históriának,

Itt lész érezhető szava

Ezen komédiának.

Szűzek! Kik ezt olvassátok

Pirúlva s nevetéssel,

Tudom, tudni kívánjátok

Vágyódó repeséssel,

Hogy itt lucskos kis szépjével

Mit csinált őfelsége,

S mi a játék velejével

A felvonásnak vége?

De nem merem kimondani,

Mert félek a papoktól,

Ha meg találnák hallani:

Isten ments meg azoktól!

Úgyis van már ideátok

Az ilyen felvonásról,

Mert nem hiszem, hogy tudnátok

Annyit a lenfonásról.

Azért csak rövid summába,

És elhagyván belőle

Azt, ami nem szép magába,

Ezt említem felőle,

Hogy a szűz engedelméből

Derék früstököt csapa

Az úr s a friss pecsenyéből

Négy jó porciót kapa.

A nimfák előúszának

E dolog látására,

S mindnyájan rábámúlának

Az isten munkájára.

Sok csaknem agyonnevette

Magát, - sok elpírúla,

Némely szemeit béfedte

És másfelé fordúla.

Ez a többiek fülébe

Titkos dolgot sugdosott,

Míg a másik örömébe

A farkához rugdosott.

Neptun pedig szigonyjára

Dűlvén, ezt kiáltotta:

Bátyám! kedves prositjára

Váljon a híg rántotta. -

Itt a szerelmes szcénának

Az estve véget vetett

És a nagy Európának

Nagy neve úgy született.

Jó, hogy ártatlanságnak

E tolvajja elveszett,

S nem adnak e csalárdságnak

Isteni tiszteletet. - - -

Kár, hogy emberi formába

Keresztelt bikák vannak,

Kik a bujaság nyomába

Barom módra rohannak!!