A toronyban éjfélt kong az óra...

A toronyban éjfélt kong az óra,

Felébredtem a sötét valóra.

A merev, a néma téli éjben

Csak én vagyok és a kakas ébren.

Gondolok a kedves szeretőmre,

Éppen mostan álmodtam felőle,

Nagyon szépet, mely után csak az fáj:

Hogy az álom a vágynak nem használ.

Lélekvesztőn egy tó közepében

Voltam én a kedvesem ölében;

Kedvesem az égre néz és mondja:

Nagy vihar jő, itt veszünk a tóba...

Szép beszédű kis okos galambom

Többet is mond, de én alig hallom;

A szememre rózsafelhő szállott,

Elfeledtem az egész világot.

Csónakunkon, ah - evező sincsen,

Gondolom, hogy ezt is mondta kincsem;

De még ez sem hoz szivembe gondot,

“Gyöngyvirágom, csillagom, egy csókot!”

Ezután én nem tudom, mi történt,

Mintha összevegyült volna föld, ég;

Mintha a föld és ég mindensége

Visszaesett volna semmiségbe.

Csillag, nap mind elfogyott az égen,

Mind ott volt a kedvesem szemében;

Olyan égés, ragyogás volt ottan,

(Bárcsak e tűz égne a pokolban.)

Nem tudom, volt-é vihar felettem,

Annyi igaz, hogy az volt szivemben,

Lázas gyönyörűség zivatarja,

Mely kihajtá csónakom a partra -

- Álom, álom - ékes tündérország!

Mikor vált be nálam a valóság?

Szép vagy, szép s tán boldogságod is nagy,

De te inkább gyermeknek való vagy.

Férfi lettem én a kisfiúból

Többet várok én már a valótól...

Nem ohajtom már a lehetetlent,

S tudom, édes vajmi sok van itt lent.

Add meg nékem, amit a föld adhat

Mindazokból, mit világod láttat,

Karjaimban szeretőm - vagy hát ha

Őt nem adod, ne gyötörj hiába! -