A torzóm

Művész keze és lelke kőbe formált.

Egy fej: örökös néma, bánatos.

S míg sorsunk útján életem botorkál,

Ő vár reám s nem bántja őt a sors.

Homályos, elhagyott műhelyében él ő,

Hol a nagy munka régen elpihent

És pókhálós és összetört a véső

S az alkotó, az árván messzi ment.

S a távoli, magányos, néma másom

A messzeségből néha rámmered:

Milyen lehet most, ó milyen lehet?

A művész nem fejezte be s ha látom,

Hogy életművem tengő szenvedés,

Érzem, hogy az a torzó mily egész!