A TŰZ.

Megszünt immár a láng merész lobogása,

Összébb-összébb esett hamvadó parázsa;

Oly fényes, oly meleg volt az égő tűzzel!

És most kietlenné változott a tűzhely!

Olykor még a hivek ápolgató kezén:

Fehéres, futamó szikrát fogott a szén;

De a csillám kiholt, alighogy született,

S a jók búsan álltak hamv és üszök felett.

S kiket bántott a fény, kik munkáltak régen,

Hogy e nyugtalan tűz nagy lánggal ne égjen:

Örömmel tapinták a hidegült hamut...

Hah! végtére mégis elaludt... elaludt!...

De bánat s káröröm még korán valának,

Mert bár a láng eltünt, de élt a zsarátnak;

Ott izzott, ott készült, hamvába rejtve lent,

Mig napja megjövén: tűz-lángban megjelent.

Gyuladását füstben nem hirlé előre,

Nem lassan gerjedvén, kapott nagy erőre,

De hamvát szétrugván, egyszerre felcsapott,

Költvén ijedelmet, reményt, ámulatot.

Ki volt, mi volt? a kéz isten- vagy emberé,

Mely véghezvinni ezt ígyen tudá s meré?

Évekig munkált-e vagy egy pillanatban?

Nem tudja senki sem! - a kéz láthatatlan...

Nem tudja senki sem;... de látjuk a csudát:

Földön és levegőn fény és meleg fut át;

A sziv dobog, hevűl és gyúl szent lángokra,

S el nem hamvad, mint a Hóreb csipkebokra.

E tűz hatalmának nincs távol és közel,

Általsüt a vizen, a bércen átlövel;

Az is látja, érzi, ki tőle messzi van,

Mert az égi is fördik fényes sugáriban.

Nincs erő, nincs idő, viharok nincsenek:

A megéledt lángnak hogy véget vessenek,

S tengernek árjai, amelyek megoltsák...

Örökké ég e tűz, tart e szent forróság!