A TŰZ MÁRCIUSA

Csámpás, konok netán ez a világ

S végbe hanyatlik, kit annyian űztek,

De élethittel én, üldözött haló,

Március kofáira és szentjeire

Hadd szórjam szitkát és dicsét a Tűznek.

Hadd halljék végre olyan magyar szava,

Ki sohse félt, de most már nem is félhet,

De kihez bús Hunnia szikjairól

Sírjáig eljut, lázítva, bárhova,

Gőgös grófi szó s piszkos szolgaének.

Vesznem azért kell tán, mert magyar vagyok

S terhére e föld száz Pontiusának

S haldoklóan mégis elküldöm magam

Boldogabb testvéreimnek síromon:

Az uj, jobb márciusi ifjuságnak.

Testvéreim, nincs nemigaz szavatok

S százszor többet merhettek, minthogy mertek.

Békésebb, szebb, jobb, vidámabb, boldogabb

Életre váltott jussa nem volt soha,

Mint mai, bús, magyar, ifju embernek.

Úgy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs,

Csak majmolás, ál-úrság és gaz bírság

S mégis, lám, ti vagytok a fiatalok

S mégis, sír-mélyről látom sikeretek:

Holnap talán könnyebb lesz a mártirság.

Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,

Mert él basák és buták közepette,

Mert hiába lett acélból itt a szív,

Szép emberszívként szikrázni ha akar:

A honi rozsda megfogta, megette.

De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim,

Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,

Az Élet szent okokból élni akar

S ha Magyarországra dob ki valakit,

Annak százszorta inkább kell akarni.

Életet és hitet üzen egy halott

Nektek fiatal, elhagyott testvérek,

Az olvasztó Tüzet küldi a hamu

S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el:

Március van s határtalan az Élet.