A TŰZ SZELLEME.

A tűz az Isten, ő az őserő,

Övé a világ. Fenn és idelent,

Fényben, melegben ő uralkodik;

Alkot és szétbont, enyészt és teremt.

Királyi széke a nap, hol lakik,

Honnan sugári kifolyása van:

Gyujtsd meg bár a fát, üsd meg a követ:

Szikrázva, lángolón előrohan.

Int a tűzszellem s kihajt fű, virág,

Megholt lények támadnak ujra föl;

Most megtüzesít vizet, levegőt,

Majd haragjában olvaszt, éget, öl.

Ott, honnan megvon fényt és meleget,

Megszűn az élet, halál áll elő;

És tőle ismét élő lesz a holt...

A tűz az Isten, ő az őserő!

Szomszédságban élt két tündércsalád,

- Nem messze a tenger partjától;

Egyik fehér, a másik fekete,

Egyik szelíd, a másik ártó.

És lőn, hogy amely reggel a fehér

Anyának kis leánya született:

A barna, szintazon nap éjjelén

Szűlt egy otromba férfi-gyermeket.

Örűlt mindkét család

És hítt keresztapát:

Az a tűz szellemét,

Emez az éjszakát.

És a fekete vár tündére,

Ülvén forgószél szekerére,

A szomszédban terem;

S köszöntvén a fehér családot,

Imígy szól röviden:

‘Tündérszomszéd! nekem fiam van,

Neked leányod született;

Jegyezzük el még jó előre

Egymásnak e két gyermeket;

S eljövén ideje:

Legyen lányod fiam neje!’

Bár a fehér a szemtelen szót

Mély útálattal hallgatá,

Nem mervén a gonosz szomszédnak

Tagadólag felelni rá:

Két értelműen szólt vele;

Aztán a fekete,

Ülvén forgószél szekerére,

Sötét várába visszatére.

És a tündérleányka gyorsan

Nőtt hódító tulajdonokban;

Keresztapjának fényajándoka

Szemében bűbájosan ragyoga.

A tengerpartra mindennap kijárt,

Várván kedvesét, a tengerkirályt,

- A kéken hullámzó habok felett,

Ki érte lángolt s akit szeretett.

De a boldogság oly rövid vala;

Mert egy homályos éjjelen,

A barna tündér ott terem,

S imígy hangzik szava:

‘Jó szomszéd! itt az ideje,

Legyen lányod fiam neje!’

Keserűség, harag s ellenzés,

Előtte mind hiába van;

A reszkető tündérleánnyal

A setét násznép elrohan.

Egymástól a két vár

Ezer mértföld vala.

Mégis oda hallott

A bús szülők jaja.

Rengő habok lágy pamlagára dőlve,

Ébren volt még a szép tengerkirály;

Előtte a tündérleányka tűnt fel,

Szerelme édes álmodásinál.

S mint a tenger lágyan rengett alatta;

Lelkét ringató érzelmeknek adta.

De most zaj rezzentette fel,

Amely a part felől eredt;

Nézett, figyelt, - s egy perc alatt

Megtudván a történteket;

Nyugat felé rohant a tengeren,

Felháborítva azt, hol elmegyen.

Majd a vizeknek mélységébe szállt,

Hol a nap ágyas-háza van;

S megingatván gyöngéden a habot

Feje alatt: - szólott fájdalmasan:

Halld, tűz-szellem! hozzád kiáltott,

Kit rablanak: keresztleányod!

Az ébredő intett,

S kis fényes csillagot

Küldvén az égen el:

Ismét elszunyadott.

Az alatt a fekete várba ért

A vinnyogó sötét csapat;

S míg vígad a násznép, - a bús ara

Szemén nehéz könycsepp fakad.

Azonban a galád faj összevész,

S egymásba kap nagy csúfosan;

Most kedvező percet látván a hölgy:

A várból titkon kisuhan.

De békiált az éj, az átkozott:

Keresztfiam! szökik menyasszonyod!

E híradásra felkerekedik

A vár tündére mérgesen;

S elérte a leányt, ki nem jutott

Utjának még felére sem;

Előtte és utána

A földre ütve bottal:

Előtte és utána

Nagy erdő zúg azonnal.

S imígy kiált gonosz szeszélybűl:

‘Hét éjjel itt léssz büntetésűl!’

A rengetegben bátorság, erő

A foglyot elhagyá;

Rögtön lankadni érzé tagjait,

S mély álom jött reá.

Keresztapját látá szendergve, ki

Tüzet vetett le az égből neki,

És intve halkan suttog:

Élessz tüzet, leányom...!

S midőn elmult az álom:

Egy égő csillag hullt alá.

Tüzet gyújt gyorsan a tündérleány,

Magas halommal hordja, rakja meg:

Lángot kap a fa, melyből hirtelen

Lobogva, sustorogva, színesen

Kitörnek a piros tűzszellemek.

S felkapva a lányt, rohantak vele

A főszellemhez, napnyugot fele.

De a sanda éj újra hírt adott:

Keresztfiam! viszik menyasszonyod.

A tűzszellemke - hosszu volt az ut, -

Lassan kifáradt, kihűlt, kialudt.

S az üldöző most ott terem:

Egy szirtdarabbal gyorsan földre csap,

S a tündérhölgy új gyötrelemre, rab,

Kősziklás puszta szigeten.

És szólott a gonosz dühébűl:

‘Hét hóig itt léssz büntetésűl.’

A hölgyet ismét álom nyomta el,

És láta karcsú paripát,

Mely véle a kietlen szigeten

Sebes szélként szágulda át.

S midőn az álom elmúlék szemén:

Előtte állt a karcsú büszke mén,

Ki amidőn érezte, hogy

A tündérhölgy nyergében űl,

Nyargalni kezdett a sziget

Köves partján körűl-körűl;

S míg a kört háromszor futotta meg,

Patkója érccsapásitúl:

Ezer tűzszellem, szikra képiben

Börtönéből kiszabadúl.

S megint szabad lesz a fogoly leány;

De a bősz tündér újolag nyomán.

Nyomán van ismét és elérve őt

Bűzhödt vizet fecskend elé;

Mely hirtelen mocsárrá változott,

S a hölgyet megkörnyékezé.

Boszú szól a gonosz szivébűl:

‘Hét évig itt léssz büntetésűl.’

De még el sem hagyá jól a mocsárt:

A mély iszapból felkelének,

- Hogy megmentsék a bús tündérleányt, -

Bolygó tüzek, fényes lidércek.

S már elhagyják az ingoványt vele,

De üldözője ujra felkele.

S jött most a vőlegény s egész család;

Követvén a tajtékozó apát;

Velök volt a dühös násznép, s maga

A gonoszságtól sötét éjszaka.

A fehér kastély nem volt messze már,

De a vadnép még közelebbre jár:

Ki menti meg az üldözöttet?

De éj és sereg sápad, reszket...

Kilép a tűzkirály, s a fénysugárnál

A ronda had szétüzve, verve hátrál.

Kevés időre a tündérleány

A tengerkirály neje lett:

Ki a fehér családnak a vizen

Adott egy bájos szigetet.

Hol nyugodni tér a tűz szelleme,

Mely mindent áthat és betőlt;

Hogy fény- s melegben e széles világ

Ösmérje és tisztelje őt.

Ki orcáját ha elfordítja, ott

Bomlás, enyészet áll elő,

S egy mosolyára élő lesz a holt, -

Mert ő az Isten s őserő.