A tüzér

Mily szokatlan élet e rongyos csárdában?

Füsttől barna arcok, lángszemű vitézek.

Itt sebet kötöznek, ottan ivogatnak

S a harcról mesélve zajjal jőnek, mennek.

Csak az asztal végén ül két ifju tűzér,

Szótlan hallgatásba mélyen elmerülten,

Míg kancsója mellől harmadik bajtársuk

Ekként szól, régebbtől megkezdett beszédben:

„Már az szent, táborban nem sok hasznát vettük,

Csüggeteg fővel járt, elvonult magába,

Hogyha hozzá szóltál, rád meredt, megborzadt,

S dadogott, mint hogyha akkor ébredt volna.

Kérdezted multjáról, kedvesről, barátról,

Tompán mondta: „Nincsen multam, sem barátom,

S kedvesem? - folytatta, hirtelen felkelve,

Ah, ti bajtárstokkal tréfát űztök, látom.”

Hívtad őt vigadni, kacagott s ment véled;

Ah de kacagása elrontá vigalmad

Oly fagyos volt, oly vad, s keserűségét csak

Növelé még a bor, mely másnak kedvet ad.

Azt hitted, százig se tud szegény olvasni;

S megszólalt az ágyú, akkor láttad volna,

Megnőtt egy araszttal, szemei szikráztak,

Felhevült, mint harcmén a trombitaszóra.

Egy szökéssel ott volt kedves ágyújánál,

Tombolt örömében és táncolt körűlte,

Száz édes szót mondott, száz hízelgést néki,

S lázasan mint kedvest csókolta, ölelte.

,Rózsa! Rózsa! mond, mert így hívá ágyúját,

Hallod-e nászunknak nagyszerű zenéjét?

Most együtt veszünk el, avagy együtt győzünk,

Hogyha egy világot kell, hogy zúzzak is szét!'

És rohant a harcba, mindenütt elől járt,

És ahol a veszély volt, ott szólt Rózsa hangja.

Máma is nem-é ő dönté el győzelmünk?

Önmagát érettünk hősien odadva.

Láttam Dávidot még az utolsó percben,

Amint már gyalog volt jó Rózsája mellett,

Láttam őt mosolygni, hogy nem volt menekvés,

Kardja kettétört már, s keble sebje vérzett.

Láttam őt ágyúját végre átkarolva

A hídról zuhanni. - Békesség hamvának,

Mindenével ami kedves volt előtte

Menekült köréből emberek karának.

Sokszor meglesém őt, amint kebelébe

Rejte egy hajfürtöt, az is osztja sírját,

S ím társim! szivének és dicsőségének

E rossz csárda hallja csak végső visszhangját.”