A VÁGY VAK ÉCCAKÁJÁN

A vágy kihűl a józan öntudatban.

De sisteregve forr az öntudatlan,

mely korlátlan úr mindnyájunk felett.

Hiába szúr a kénytelen szüzesség!

A gyatra vérnek az kell, hogy megessék! -

Ezer titkos bűn köt össze veled!

Be jó gyermeknek lenni, kit a pázsit

bujálkodó melege meg nem másit,

csak hátán fekszik és az égre néz.

Be jó néki, mert a földig nem ér el;

felhőkkel játszik, lilával, fehérrel -

az égből ömlik ajkára a méz.

De mit csináljak vágyó két karommal?

S a mellemmel, a meggyalázott rommal?

mely árva sírként feléd domborul...

Tovább viszem szomorú úti málhám:

szerelmemet, a vágy vak éccakáján,

mely jéglepelként szívemre borul...