A vakond napba néz

Kékebb az ég és aranyabb a lomb -

A fájdalom se fáj, csak halkan zsong -

A süket földből kibújt egy vakond.

Csodálkozott, hogy napba nézhetett -

A napba nézett s beleszeretett -

És szárnya nőtt és fölemelkedett.

De azoknak, kik lent nyugosznak mélyen,

Vagy fent szikráznak, fent a fényes égen:

A csodát, mely a vakonddal esett

Már nem mondhatom meg.

Pedig ó, hogy örülnének velem!

Milyen ölelőn, milyen melegen

Símogatnák megújult életem!

Gyötörtem bánattal az életük,

Gyötörtem bűnökkel az életük,

S most - gyógyultan - nem lehetek velük!

Tudom: örülnek, hogy én örülök,

Hogy nélkülök is, mégis örülök -

Az ő szerelmük tiszta és örök.

És néha mégis félelem fog el,

Hogy hűtelenül hagytam őket el,

Őket, kiket

Avar takar

Hamar -

És nemsokára a hólepel.

Mikor ujjonganék

Visszanyert életemért hangosan,

Mikor lángolóbb színe gyúl a szómnak:

Egyszerre csak elszégyellem magam.

Úgy érzem, a halottak hangfogóznak,

Magamba térítnek, belémfogóznak:

Hogy valahogy el ne bízzam magam.

Szelíd karjukon erdők avarán

És rétek bársonyán vándorolok,

S ha elengednek, kiderült szemem

Egy áldott árnyalattal

Komolyabban ragyog.

De aztán ismét nyugosznak ők mélyen,

Vagy tündökölnek fent a fényes égen,

S a csodát, mely a vakonddal esett,

Nekik mégsem,

Mégsem mondhattam meg.

Annak mondom hát, ki itt maradt még:

Aranyabb a lomb és kékebb az ég -

És ezerjófű a testvériség.

És százszor édes érzés: élni, élni,

Szeretni, munkálkodni és remélni:

Vakond-lét helyett sas-életet élni.

Ki itt van még, ó, örüljön velem,

Ki itt van még, ó, maradjon velem,

Szeresse megújuló életem,

Helyettük is,

Helyettük is -

Mint ahogy én

Élő szíveken át

Most a porladókat is szeretem.